TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

A farkaslak /Részlet/

Jelige: Freya

(…)
A nap idejének huszonnyolcadik napja – Selinda
.
A mai volt életem legcsodásabb napja. Úgy érzem, el tudnék szállni egészen a fényességes napig, mert a boldogságom erejének nincsen határa! Dalvart is vinném magammal, és együtt élnénk örökké az istenek között, szerelemben és harmóniában.
Elmentünk egy hatalmas, üdítő sétára már kora reggel, az erdő legmélyebb részéig. Miután ott pihentünk és falatoztunk egy keveset, elindultunk visszafelé, de még útba ejtettük a farkaslakot, ahol Dalvar végre megkérte a kezemet. Igaz, eddig is tudtunk, hogy majd össze fogunk házasodni, de most kaptam tőle egy fantasztikus ezüstgyűrűt, amit ő maga kovácsolt, és amibe egy gyönyörűséges jádekövet is illesztett. Tudom, hogy az ilyesmi nagyon ritka mifelénk, hiszen csak néhány darabot hoznak évente a hajósaink keletről. Ezután az esküvő pontos idejét is kitűztünk, és amikor sötétedéskor visszatértünk a városba, nem mentem haza, hanem Dalvarnál töltöttem az éjszakát. Ami pedig nap közben a farkaslakban és az erdő fái alatt történt… Jaj, érzem, hogy elpirultam és remegnek a kezeim, pedig most nincs a közelemben senki, Dalvar már rég alszik, és csak írok!
Freya, bár segíthetnél szavakba foglalni azt a rengeteg csodálatos dolgot, ami túlcsordul a szívemben! Amikor együtt vagyok a szerelmemmel, olyan érzésem van, mintha egy vulkán törne ki a testem legbensőbb zugában. Ám ez egy olyan vulkán, ami nem pusztító lávát, hanem a világ minden, de minden jóságát és szépségét, minden boldogságát lövelli ki, elárasztva a testemet, a lelkemet, az elmémet. Elönt az öröm, a büszkeség, a biztonságérzet, a kislányos zavar, Dalvar tekintete, amit csak nekem szán, a bőre simasága, a haja dússága, a mosolya isteni ereje… Jaj, Freya, mondd meg, hogy lehet ezzel az erővel bírni? Még szétfeszít, amíg nem figyelek!
Ma, az első olyan napon, amit kora reggeltől együtt töltöttünk – illetve, még mindig töltünk, mert végre este sem kellett elválnunk egymástól –, folyamatosan így éreztem magam. Ráadásul végre megtörtént az, amire olyan régóta vágytam: Dalvarral megízleltem a testi szerelmet. Ó, az illatok, a pillantások, a keze forrósága, ahogy a bőrömet simogatta, a csókja édessége, ahogy az ajkával kóstolgatta a testemet, és a sóhajai, amik még mindig bele-belecsendülnek a fülembe!
A kezem most is remeg, és ég az arcom. Azt hiszem, a szívem nemsokára ki fog ugrani a helyéről, hogy táncbemutatót tartson. De hiszen most csak írok!
.
***
.
A nap idejének huszonkilencedik napja – Selinda
.
Reggel hazaszaladtam szólni a családomnak, hogy jöjjenek ki a főtérre, mert valamit feltétlenül látniuk kell. Ez a valami a nagy bejelentésünk volt: a nap idejének ötvenedik napján összeházasodunk. A fél város hallotta, köztük minden családtagunk és a barátaink. Annyira boldog vagyok, és olyan büszke a jövendőbeli férjemre!
Miután elszállingózott a tömeg, észrevettem egy ismerős női arcot, majd pár másodperc után rá is jöttem, hol találkoztam vele: ő volt az a furcsa kereskedő, aki bánatos arccal otthagyott minket az egyik vásár estéjén. Amikor ma megláttam, éppen Dalvar irányába nézett, aki egy barátjával nevetgélt. Még szomorúbbnak tűnt, mint amikor először láttam, ezért odamentem hozzá, megkérdeztem a nevét – Arwendának hívják –, aztán azt is, hogy mi bántja. Nem mondott semmit, csak megrázta a fejét, majd látszólag nagyon nehezen, rám mosolygott, és sok boldogságot kívánt. A szám magától húzódott széles mosolyba, aztán arról kezdtem el beszélni, milyen szerencsés vagyok, hogy Dalvar az enyém. Semmit sem mondott rá, csak valami furcsa, elveszett tekintettel vizsgálgatott, amitől kezdtem zavarba jönni. Ekkor bocsánatot kért, és megint otthagyott. Erről jutott eszembe, vagyis sajnos túl későn, hogy meg kellett volna kérdeznem, mi lelte legutóbb, amikor találkoztunk.
.
***
.
A nap idejének negyvenedik napja – Arwenda
.
Arbonn kivételesen nem tudta, vagy csak nem akarta visszafogni magát: felpofozott, aztán a falnak lökött, amiért nem végeztem megfelelően a dolgomat a piacon. Ez volt az első alkalom, hogy hozzámért, a koszos kis ágyunkat leszámítva, de tudom, hogy nem az utolsó.
.
***
.
A nap idejének negyvenegyedik napja – Selinda
.
Reggel úgy döntöttem, kimegyek a vásárra szarvashúsért, aztán főzök egy vadlevest Dalvarnak. A főtéren találkoztam Arwendával: megint az aprócska faragványokat árulta, és továbbra sem tűnt boldognak.
Először csak körülnéztem az asztalán, és hamar választottam két fésűt, egy közepes, jól zárható ládikát és egy fakardot a harcias kisöcsémnek. Szerencse, hogy a nagy kosaramat hoztam el, így minden belefért. Hálásan tekintett rám, majd amikor szépen összecsomagolta nekem a kisebb-nagyobb tárgyakat, azt mondtam: „Köszönöm, Arwenda.”
Felkapta a fejét, a tekintetét az enyémbe mélyesztette, és ekkor rájöttem: azt hitte, nem emlékszem rá. Megkérdeztem, szeretne-e beszélgetni, ő pedig bólintott, de azt mondta, most nem ér rá, mert minél több árut el kell adnia, míg tart a vásár. Megbeszéltük, hogy alkonyatkor találkozunk ugyanott.
Este Arwenda már várt rám, mire visszaértem Dalvar házától a főtérre. Leültünk egy közeli fa tövébe, és meglepetésemre Arwenda, aki addig a legvisszahúzódóbb nőnek tűnt, elkezdett zokogni. Nagyon zavarba jöttem, nem tudtam, mit tehetnék, vagy mit kéne mondanom. Nem szóltam semmit, csak magamhoz vontam és a vállát simogattam, remélve, hogy ebből érzi, nincs egyedül. Olyan kedvesnek és ártatlannak tűnt, nem bírtam elviselni, hogy így szenved, én pedig sehogy sem tudok neki segíteni, sőt, fogalmam sincs, mi bántja. Végül pár perc alatt összeszedtem a bátorságomat, és amikor kezdett alábbhagyni a sírása, megkérdeztem, szeretné-e elmondani, mi a baj. Ő is erőt gyűjtött, majd fátyolos tekintettel rám nézett, gyengéden kibontakozott a karom öleléséből, hogy teljesen felém fordulhasson, és elmesélt mindent a férjéről. Most nem írom le az egész történetet, de a leglényegesebb belőle az, hogy Arbonn, mert így hívják azt a gazembert, kezet emelt rá. Nem tudom felfogni! Nem létezik olyan ok, amiért bántani szabad egy nőt, ha pedig az a nő egy jóravaló feleség, egy hűséges asszony, aki talán többet is megtesz a férjéért, mint kellene, végképp bűn ilyet tenni.
Sajnos azonban én semmit sem tehettem érte. Egyetlen, hasznavehetetlen tanáccsal szolgálhattam: meneküljön. Gyermekük még nem született, Arwenda nem mondta, hogy lenne bárki a városban, aki miatt érdemes lenne itt maradnia, tehát egyszerűen hagynia kéne Arbonnt, hadd egye meg őt a pia és a penész! Meg is mondtam ezt neki, nagyon határozott beszédet tartottam a hűvös, holdfényes estében, igazán inspiráló volt. Legalábbis én annak éreztem, Arwenda viszont nem volt lelkes. Bár azt mondta, még gondolkodik rajta, mit kéne tennie. Ezután még beszélgettünk egy keveset a házaséletről, elmondtam neki, milyen boldog és izgatott vagyok attól, hogy Dalvart, a szerelmemet, nemsoká a férjemnek nevezhetem.
Megköszönte, hogy végighallgattam és próbáltam segíteni, majd hazakísért, és ő is visszament a férje házába. Kiderült, hogy ugyanabban az utcában lakunk, csak ő egészen a város szélén.
Nyugtalan vagyok. Nem csak az zaklatott fel, hogy Arbonn így bánik Arwendával, és még ki tudja, hány asszonnyal a saját férje. Úgy érzem, nem hallottam a teljes igazságot. Mintha Arwenda valamit elhallgatott volna előlem. Persze, nem kötelezhetem rá, hogy élete minden részletébe beavasson, de nagyon kíváncsi vagyok, mi miatt bánkódik még.
Te jó ég. Te jó ég! Ebben a pillanatban, azt hiszem, összeállt a kép a fejemben. Ahogy összerezzent, amikor meglátta őt még korábban, a vásár estéjén… Ahogy Dalvart nézte az eljegyzésünk bejelentése után… Ma pedig hogy elhervadt az arca, amikor a szerelmemmel közös életemről beszéltem neki! Még sosem láttam őt vidámnak, de Dalvar közelében mintha egy különösen mély melankólia szállná meg őt.
Jaj, az istenekre!
(…)
.
.

Hozzászólás

*