Ő volt az első /Részlet/

A fizikaóra volt a kedvencem. Na, nem azért, mert érdekelt, hogy mi az egységnyi idő alatt elvégzett munka jele, vagy éppen Ohm törvénye, szó sincs róla. A kabinet miatt szerettem, amit a régimódi iskolapadok helyett már modern asztalokkal szereltek fel, ráadásul úgy, hogy a bútordarabokat négyszemélyes blokká alakították. Így esett, hogy padtársammá vált az osztály legszebb lánya, ami más termekben elképzelhetetlen lett volna, hiszen nyolcadikban semelyik lány nem ült magától egy fiú mellé.

Hazudnék, ha azt állítanám, bármire is emlékszem a tanár úr előadásából, azt viszont pontosan fel tudom idézni, hogy 1964 szeptemberének első fizikaóráján Kata drapp szoknyát viselt, világoskék blúzzal. Hosszú, barna haját középen választotta el, és két copfba fogva lógatta előre, kislányos melleire. Pisze orrán még ott virítottak a nyári napfénytől előbújó szeplők, amiket a tanév közben nem szoktam látni.

– Mi történt a fogaddal? – kérdeztem tőle, amikor megláttam, hogy az egyik metszőfogából letört egy kis darab.

– Egy alattomos meggymag tehet róla, ami megbújt nagymamám rétesében – felelete, miközben csak egy pillanatra nézett a szemembe, hogy aztán a maga előtt fekvő üres spirálfüzetet tanulmányozza szemérmesen.

Sajnos hetente csak két fizikaórát illesztettek a tantervbe, így mindössze kilencven perc állt rendelkezésemre, hogy elkápráztassam Katát vicces megjegyzéseimmel. Ha olykor sikerült mosolyt csalnom az arcára, a szívem boldogságban úszott.

Október közepén kínálkozott az első lehetőség, hogy suli után hazakísérjem. Egyik napsütötte délután a fiúkkal ott maradtunk focizni a suliudvaron, amikor megláttam, hogy egyedül lép ki az iskola kapuján, és indul a Gellért-hegy irányába. Úgy, ahogy voltam, faképnél hagytam a többieket, és tornagatyában vágtattam utána, hátamon a táskával. Sikerült elérnem őt a következő sarkon, és a futás hevében még a gátlásaimat is levetkőzve szólítottam meg.

– Szia, elkísérhetlek?

– Kösz, de ott lakom, abban a házban – mutatott a következő sarkon álló emeletes épület legfelső erkélyére.

– Igen, de ez a szakasz nagyon veszélyes, mi lenne, ha megkerülnénk a tömböt?

Elmosolyodott, és válasz helyett befordult a mellékutcába. Azt hiszem, akkor sikerült először hosszasan beszélgetnünk úgy, hogy nincs más osztálytárs a közelünkben. Lépteinket érezhetően visszafogtuk, így is meglehetősen gyorsan elértük a kapujukat. Szerettem volna az örökkévalóságig húzni a pillanatot, de a mogorva faajtó hangos csattanással záródott mögötte. Éppen a farmeromat húztam fel egy közeli póznának támaszkodva, amikor a bejárat megint kitárult, és Kata vékony alakja jelent meg újra.

– Most meg kell írnom a házit, és kábé hatkor lehozom a kutyát sétálni – fordult felém, és mielőtt még válaszolhattam volna, ismét eltűnt.

Madarat lehetett fogatni velem. Futva tettem meg hazáig a másfél kilométeres utat, és a táskámat a sarokba dobva, azonnal a zuhany alá álltam, hogy frissen mosott hajjal jelenhessek meg a randevún. Merthogy ez mindenképp randinak számít – lelkesítettem magam – és még fogat is mostam, pedig napközben ilyen még sosem fordult elő velem.

Sötétedésig sétáltattuk szegény blökit a parkban. Már mindent dolgát elvégezve igyekezett volna visszatérni a megszokott vackába, de mi csak csevegtünk, csevegtünk, mintha azon az estén kellene mindent megbeszélnünk egymással.

A kapujukhoz érve hirtelen csend lett, mindkettőnk a másiktól várta az est lezárását, de egyikünknek sem volt tapasztalata az ilyesmiben. A filmekben persze oly könnyű minden, ott a főhős tétova lépést tesz szíve választottja felé, és magától értetődő a csók, de én még életemben nem csókolóztam. A szívem hevesen kalapált, igyekeztem összeszedni minden bátorságomat, de hiába. Úgy álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség, a csönd már-már kínos mélységekbe taszított, amikor Kata hozzám hajolt, és rózsaszín ajkát az arcomhoz nyomta. A puszi úgy csattant el, hogy még ma is azon tanakodom, vajon érintette-e a szám szélét?
.

***
.

A technikumban már nem szerettem annyira a fizikát. A sivár előadóteremben húzódó hosszanti asztalok, és a mellettük idétlenkedő kamasz fiúk még csak nyomokban sem emlékeztettek a régi tanteremre. Kata emléke is halványodott, már csak álmaimban jött elő olykor. A találkozókat egyre nehezebben tudtuk összeegyeztetni, majd egy idő után már nem bírtam felvenni a versenyt a gimnazista fiúk kitartó ostromával szemben.

Kétéves sorkatonai szolgálatomat töltöttem, amikor megtudtam, hogy Kata férjhez ment, és gyereket szült. Nem mondom, hogy padlóra küldött a hír, de titkon mindig reménykedtem, hogy egyszer még összefutnak útjaink.

Hamarosan én is megnősültem, és két évre rá apa lettem. A fiamat hatéves korában ugyanabba az általánosba írattuk be, ahova én is jártam. Ha korán értem a suli elé, mindig elsétáltam a Gellért-hegy lábánál álló bérházig, és reménykedve néztem fel a harmadik emeleti erkélyre, hátha egyszer megpillantom Katát, pedig tudtam, hogy már évek óta nem lakik a szüleinél.

Egy sötét decemberi délutánon szülői értekezletre kellett mennem. A találkozó után még néhány szót váltottam az osztályfőnökkel a folyosón. Éppen a fiam ellenőrzőjébe írt változatos bejegyzéseket elemeztük, amikor a tanárnő válla fölött átnézve ismerős arcot pillantottam meg. A folyosó végén, egy másik tanár köré csoportosult szülők gyűrűjében fedeztem fel Kata sudár alakját. Haját vállig érőre vágatta, ráadásul irhakabátjának széles szőrmegallérja takarta fél arcát, de így is biztos voltam benne, hogy ő az. Az osztályfőnök szavai elszálltak a fülem mellett, tekintetemet sem voltam képes visszairányítani rá, ezért hamar otthagyott. Földbegyökerezett lábbal álltam, és nem tudtam, mitévő legyek. Percek is eltelhettek, mire Kata felém fordult. A távolból is jól láttam rajta, ő sem akar hinni a szemének. Csapot-papot maga mögött hagyva, elindult felém. Mosolyogva közeledtünk egymáshoz, majd a folyosó közepén egymásba fonódtak karjaink. Úgy szorított magához, mintha sosem akarna elengedni. Amikor kibontakoztunk az ölelésből, egy könnycseppet törölt le a szeme sarkából.

– Mesélj, mit történt veled az elmúlt tíz évben? – kérdezte a kávéház egyik félreeső asztalánál, ahova beültünk a találkozás örömére.

– Tizenkettő – pontosítottam, és néhány mondatban összefoglaltam a lényeget.

Láttam, hogy az arcomat nézi, de mintha nem is érdekelné, amit mondok, csak a vonásaimat figyeli. A kislányos félénkség teljesen eltűnt a tekintetéből az évek során. Hosszan a szemembe nézett, mintha onnan akarna további információkat gyűjteni.

– És, te hogy vagy? – kérdeztem vissza – Hányadikba jár a fiad?

Terelni próbált, kérdéseimre kérdéssel válaszolt. Éreztem, hogy nincs minden rendben nála.

– Kata, valami baj van? Annyira megváltoztál.

– Ne haragudj, nincs semmi baj, csak tudod, ma volt a válóperes tárgyalásom, és ez kicsit megviselt.

– Sajnálom – nyögtem ki tehetetlenül, és tenyeremet az asztalon heverő karjára helyeztem, de azonnal el is engedtem.

Keserédes mosollyal emelte rám csillogó barna szemeit, miközben a visszahúzott kezem után kapott. Ahogy ujjaimon éreztem tapintását, felidéződtek bennem a moziban eltöltött egykori édes találkák. Tisztában voltam azonban, hogy otthon vár a családom, és kordában kell tartanom a romantikus énemet.

– Hazavihetlek? Kocsival jöttem – ajánlkoztam, miután az utolsó korty kapucsínót is megittuk.

– Nem szükséges, köszi. Amúgy is Óbudára költöztem.

– Az pont útba esik nekem. Na, gyere! – álltam fel az asztal mellől.

Elképesztően jó lett az alakja – állapítottam meg magamban – miközben felsegítettem a kabátját. Nőiesen kikerekedett idomai, és parfümének bársonyos illata igazi dámává változtatta az emlékeimben élő diáklányt.

Útközben már csak régi osztálytársakkal kapcsolatos információkat cseréltünk, és semleges témákról beszélgettünk, amikor intett, hogy melyik épület előtt álljak meg. Kipattantam az autóból, hogy kisegítsem, miközben sűrű pelyhekben hullt a hó, mintha csak egy hatásvadász forgatókönyv-író rendezte volna meg a jelenetet. A kapuhoz kísértem, és közhelyes búcsúzkodásba kezdtem. Kata nem válaszolt, egyszerűen csak odalépett, és egy puszit nyomott az arcomra. Ezúttal biztos voltam benne, hogy érintette a szám csücskét.
.

***
.

– Csak beírod az email címedet és egy jelszót, semmi más nem kell a regisztrációhoz.

– Utána mit kell csinálnom, ha ismerősöket akarok szerezni? – kérdeztem fiamat.

– Figyelj apa! Az IWIW nem társkereső oldal. Arra való, hogy a már meglévő ismerőseiddel tudd tartani a kapcsolatot.

(…)
.
.