Holnap

Széttárt karokkal, és összezárt lábakkal ébredt az árokpart mellett, a hideg betonon. Kezében ott szorongatta a méregfiolát, mellette üres boros üvegeket kergetett a szél. Hajnalodott, és ő az eget bámulta, mint valami hatalmas mennyezetre, úgy nézett fel rá.

– Talán, holnap…! – de már be sem fejezte a gondolatot, mert szégyen és kétségbeesés fogta el, hogy most sem volt képes megtenni, aztán felszínre törtek az emlékek.

– „Alkalmatlan!” – hallotta újra Pétert, ahogy az a háta mögött odasúgja az iskolatitkárnak, mikor ő már félig kilépett az ajtón. Tudta, hogy most elkezdik kibeszélni őt, az utóbbi év eseményeit, hogy hogyan csúszott lefelé egyre lejjebb, és lejjebb. Késések, az elmulasztott órák, na meg az alkohol. Pontosan emlékezett arra a napra is, amikor Péter megjelent a lakásán. A nyitott ajtóban állt, és őt nézte, ahogy próbál felkecmeregni a kanapéra. Tekintetük összetalálkozott, és akkor is pont az a szégyen és kétségbeesés fogta el, mint most. Csak bámulta az igazgatóját, az meg őt. Péter nem haragudott, nem kiabált, de határozott volt.

– Neked segítségre van szükséged, és tudom jól, hogy én, – itt kis szünetet tartott, megrágva a szót, – a legjobb barátod, elkövettem azt a hibát, hogy nem figyeltem rád eléggé, mikor kellett volna. Mikor az a borzalmas… – folytatta az igazgató, de Gábor számára itt már összefolytak a szavak, csak bámulta az ajtóban álló férfit, ahogy az imbolyogni kezd, majd lassú fordulatokat téve, szinte felemelkedik a levegőbe. Aztán hirtelen megint tisztán hallotta az igazgató szavait, és a férfi sem lebegett tovább, hanem teljes valójában ott áll mellette, és kicsit küszködve ugyan, de igyekezett felsegíteni őt az ágyra. Hasztalan. Így jobb híján ott maradt a kemény padlón fekve, ami pont olyan kemény és hideg volt akkor, mint most ez a betonjárda. Erre gondolt, és arra, hogy Péter még fölé hajolt, és betakarta, miközben ezt mondta:

– Táppénzre mész, segítünk! – És minden úgy történt, ahogy Péter megígérte. A pszichológus remekül értette a dolgát. Újra minden szép lett. Gábor újra tudott örülni az életnek. Egészen addig, amíg az év eleji nyitó értekezlet után hazaérve, egy eldugott kis dobozban rá nem talált a méregfiolára. Ekkor megint összeomlott minden. Már délután inni kezdett, estére ki is ütötte magát rendesen, majd úgy, ahogy volt neki indult az éjszakának. Egyik kezében a kis üvegcse a méreggel, a másikban borosüvegek. Csak ment, és folyamatosan ivott. Nem is tudta, hogyan került az elhagyatott városrészre, valami régi gyáregység romjai közé, ahol a kémény úgy meredt az égre, mint valami magányos bambusznád. De nem is érdekelte. Legalább itt egyedül volt. Ült a járdán, és ivott. Aztán jött az ájulás, majd a hajnal. És most ott feküdt széttárt karokkal és összezárt lábakkal a hideg betonon, és az eget bámulta.

– Nincs tovább, meg kell tenni! – súgta magának. Tudta, hogy most itt van az a bizonyos perc, és mindjárt a szájához fogja emelni a mérget, hogy aztán megigya. Homloka hűvös volt, elméje meglepően tiszta. És ekkor meglátta a fénycsóvát, amely még csukott szemhéján keresztül is elvakította, ugyanekkor testét furcsa bizsergés járta át. A legapróbb porcikáját is átjárta, átmozgatta, feltöltötte. Hírtelen nagyon erősnek érezte magát, szinte szétfeszítette az energia, és csodás lett a reggel. Minden csodás volt! Felült, fürgén felkelt. A kezében tartott üvegre meredt, és meglepetten vette észre, hogy az üres volt. Nem emlékezett, hogy megitta volna a mérget. Vagy mégis? Nem tudta a választ. Rémülten nézett körül, hogy hol is van, de csak most vette észre, hogy ott, ahol még az előbb feküdt, két kis állat teteme van. Az egyik, egy egér, balról, a másik, egy vakond, pedig jobb oldalt volt korábbi fekhelyétől.

– Mint két lator! – nézett fájón a tetemekre, majd egy kis gödörbe rakta őket, és földet kotort rájuk. Aztán sietősen elindult a város felé. Tudta, hogy új tanév kezdődik. Nem késhet el!

Figyelem! A „SZAVAZÁS” gombra kattintva a szavazó oldalon lehet a novellára szavazatot leadni.

A „csillagozás” nem számít bele az eredménybe.