Majdnem szokványos történet

Már megint nem lehet aludni… Ez a hülye Lajos idegesít folyton, a kenyérszállító Fiat Ducatón minden reggel felkapcsolja a fényszórót, mielőtt beveszi a házam előtti kanyart. Ma is elküldte a fénycsóvát, amire felriadtam, pedig alig három órát szundikáltam. Alvásnak aligha lehet nevezni… Hajnali öt, én meg megint bámulhatok a mennyezetre.

Nem érti meg, hogy semmi esélye nálam. Engem a falu legjobb nőjének tartanak, őt meg a leghülyébb pasinak, aki a vezetésen kívül nem ért semmihez. Elviszi az árut A-ból B-be, C-be, és annyi. Ajánlatot persze nyíltan még nem mert tenni, csak küldi az idétlen jeleket. A múltkor névnapomra kaptam tőle egy műanyag faliórát, mert hallotta, hogy lekéstem a buszt, a kocsim épp szervízben volt. Mondtam, én csak a természetes dolgokat szeretem, erre két hónap múlva lelkesen mutatta új bambusznád kerítését: Végre lebontotta az itt-ott már rozsdás dróthálót, ami addig körbevette az udvarát.

– Elég természetes? – kérdezte, de azt nem merte hozzátenni, hogy miattam szánta rá magát erre a beruházásra.

– Igen, az! – feleltem, és nem tudtam visszafojtani a nevetést. Meg is sértődött, nem kizárt, hogy azóta bosszúból árasztja el fényárral a szobámat. Nincs mese, vennem kell egy vastagabb anyagú sötétítő függönyt. Lehetőleg sötétkéket, le kell cserélni ezt a vékony drapp vacakot.

Ákos teljesen más. Ő az álompasim, csak épp nem akar válni. Üzletkötő, a kötetlen munkaidő minden előnyével. Otthon nem kell beszámolnia, merre jár, ha pedig mégis, akkor rendszeresen előad valami mesét. Andersen és a Grimm fivérek idején nem volt közlekedési dugó, ha a szupergazdag neje elhiszi, mennyire gyakori ez manapság a férje útvonalain, lelke rajta…

Legutóbb tegnapelőtt hívott. Ildikó hétvégére elutazik a kórházban fekvő, rákbeteg édesanyjához, ilyenkor a súlyos cukorbeteg apjáról is gondoskodik. A lovagom kivette ugyanazt a csendes apartmant a Dunántúlon, ahol mindig elbújhatunk. Lazacot vacsoráztunk, aztán bevetettük magunkat az ágyba. A vaksötétben is jobban tájékozódik a testemen, mint vakond a járatában. Örökké emlékezni fogok arra a két évvel korábbi napra, amikor először pillantottunk egymásra egy könyvbemutatón. Jött, látott és (le)győzött, este már mindenestül az övé voltam.

A kútra járó korsó jut az eszembe, mert alighanem lelepleződik a mi kis édeskettesünk. Miután tegnap elhagytuk a szerelmi fészket, kitalálta, hogy van a városon túl egy erdei tisztás, nem messze a főútvonaltól. Az én kocsimmal mentünk, az kevésbé feltűnő, mint az ő Audija. A tisztást gyorsan megtaláltuk, el is gondolkodtam, hátha mással is volt már itt ez a jóképű lator, de amikor elkezdett kihámozni a ruhámból, azt is megbocsátottam neki, amit lehet, hogy el sem követett. Mivel vizsgával rendelkező túravezető is, aki egy őserdőben se tudna eltévedni, simán hozhatott már erre csoportot.

Az előjáték elején tartottunk, amikor a főút felől hangos csattanás hallatszott. Azonnal talpra ugrottunk, magunkra kapkodtuk a ruháinkat, és olyan fürgén igyekeztünk a hang irányába, mint két, macska elől menekülő egér.

Az út mellett az árokpart tele volt vérrel. Egy idős férfiból szivárgott, aki még kinyögte, hogy „Elütöttek… Valami szürke kocsi volt…”, aztán már csak nyögött, ezek voltak életének utolsó hangjai. Egyértelmű volt, hogy cserbenhagyták. Ákos hívta a száztizenkettőt, a mentők és a baleseti helyszínelők egyszerre értek a tetthelyre – és valahonnan előkerült egy olyan fotós is, aki nem hozzájuk tartozott.

Most izgulhatunk, melyik bulvárlapban lesz közös képünk. Egy nő, még ha végtelenül naiv is, látva a rendezetlen öltözetű férjét, mellette egy kócos, mélyen dekoltált szőkét, minden bizonnyal megvilágosodik. És Ildikó aznaptól jobban hisz a Grimmeknek és Andersennek, mint Ákosnak.

De ha kidobja, legalább itt lesz velem. Istenem, én is ilyen naiv vagyok?

Figyelem! A „SZAVAZÁS” gombra kattintva a szavazó oldalon lehet a novellára szavazatot leadni.

A „csillagozás” nem számít bele az eredménybe.