Előkészületben Az Éjkapu (részlet a regényből)

5
(8)
.
Szerkesztés alatt áll, és hamarosan nyomdába kerül Palágyi László Az Éjkapu című fantasy regénye, amely a Trivium Egyesület Két világ határán elnevezésű regénypályázatán első helyezést ért el.
A regény kapható lesz a Trivium Webshopban és könyvesboltokban.
.

További információk elérhetők a szerző Facebook oldalán.


.

.
RÉSZLET A REGÉNYBŐL
.
A kés az ajtóba vágódott. A nyers krumpli földet ért, amit kárörvendő kiáltozás követett. A halászok a térdüket csapkodták a nevetéstől, az asztaloknál bóbiskolók is felriadtak néhány pillanatra. A szolgálólány a fogadós tekintetét kereste, de a füsttől homályos csapszéknél is csak részeg férfiakat látott. Átható halszag lengte be a fogadót. Frissen hálóba csalt rákok, sózott lazacok, füstölt kardhalak és elfeledett, régóta foszladozó ráják szaga.
Heino csalódottan nézte a kést a korhadt faajtóban.
– Örülök, hogy ilyen jókedvre derítettem itt mindenkit – igyekezett túlkiabálni a hangzavart. – Elismerem, a késjáték nem a tengerek fiainak való, hanem a kocsmák népének mutatványa…
– Úgy tűnik, mégsem az, mert te borzasztóan játszod – érkezett a felelet az egyik borban úszó asztal felől.
– Tudja itt mindenki – kezdte sértődötten Heino –, hogy egy szigonnyal a kezemben akár száz lépésről is meghámoznám azt a krumplit!
– Uraim, kedves uraim! – A szolgálólány közelebb lépett. Nem volt különösebben szép, viszont fiatal és megkapóan törékeny. – Az a kérésünk csupán, hogy ne az ajtón játszanak! Későre jár, de bárki betérhet még rajta…
Heino mosolyogva fordult a lányhoz:
– Olyan későre jár, hogy inkább korainak mondanám már az időt. Egyébként meg a legjobb helyen játsszuk a játékot! Úgysem léphet be olyan ember az ajtón, aki ne érdemelne meg egy kést a mellkasába.
– Hát az étel? Kékvölgyben éheznek az emberek – erősködött a szolgáló. Máris egy féltucat, alkoholtól bűzlő férfi állta körül, és a szoknyáját emelgették. – Egy fazéknyi krumplit eljátszottak már!
– De én még egyet sem szegeztem az ajtóba – közölte Heino. Lehajolt a krumpliért, és nagyot harapott belőle. Másik kezével rácsapott az egyik, szoknyát ostromló férfi karjára. Elsimított egy hajszálat a lány szeméből, majd eltorzult az arca a nyers krumpli ízétől. – Ez a krumpli rothadt… ettől aztán ugyanúgy éheznének az emberek Kékvölgyben!
– Mindenkinek az jut, ami jár – súgta maga elé a szolgálólány. Tálcára rakta a kiürült kupákat, és megpróbált visszajutni a csapszékhez, kitörni a férfiak gyűrűjéből. Heino mosolyogva elengedte füle mögött a megjegyzést, kiköpte a félig megrágott krumplidarabot, majd az élénk társasághoz fordult:
– Még egy utolsó próbálkozás. Hozzatok a konyhából még egyet! Ha most sem találom el azt a rohadt krumplit, ígérem, engem többet nem láttok itt. – A tömeg üdvrivalgásban tört ki. – De ha sikerül, fejenként mindenkitől egy-egy ezüstöt követelek!
Heino kirántotta a kést az ajtóból. Az olajlámpások meleg fénnyel vonták be a helyiséget, de a szúrágta fán átszűrődött már a nap fénye is, és az első sugarak megvilágították az ifjú bálnavadász arcát. Vékony szálú, vállra omló hajából a tengeri szél és a forró nap kiszívott már minden színt, még a hajnal szűrt fényében is a szürkületet hirdette, akár a nyakára kötött kendő, mely egykor feltehetően fekete lehetett.
– Legfeljebb a leányt tudnád az asztalra vágni, Heino, ha még éles a szigonyod – szólt egy borgőzös hang.
– Akár tíz ezüstöt is teszek a krumplira Heino ellen! – kiáltotta egy másik férfi.
– Hogy lehet a legjobb szigonyosom ilyen ügyetlen a késsel? – szólt közbe Tarmo kapitány a padján terpeszkedve, bár jól tudta, hogy Heino eddig nem véletlenül ügyetlenkedett, és most fejenként legalább egy ezüstöt készül kicsalni a fogadó népétől. A kapitány idősebb volt a mulatozó társaság nagy részénél, sörtés hajába és borostájába is ősz szálak vegyültek.
– A legjobb szigonyosod? – méltatlankodott mellette Kalhu. – Úgy tudtam, én vagyok az!
– Te is az vagy – bólintott a kapitány. – Attól függ, szesztől vagy bortól rúgok be. Ha bort iszom, igazat mondok, ha égetett szeszt, akkor pedig hazudok…
– És ma mit vedeltél, kapitány? – kérdezte Heino, máris újabb dobásra készülve.
– Ma mindkettőt, fiaim. Szeretem, ha irigykedtek egymásra, csak a tengeren is megmaradjon a vetélkedés, amikor a szörnyeket űzzük!
Kalhu láthatóan elégedetlen volt a válasszal, fejcsóválva nyúlt az itala után. Karjától kezdve a nyakán keresztül egészen a tar fejéig tetoválások húzódtak. Felsőtestének azon a részén, ahol nem takarta barna bőrmellény, kék és fekete vonalak cikáztak kiismerhetetlenül. Kész műalkotásként ült a kapitány jobbján.
– Na, gyerünk, te anyaszomorító – kezdte Kalhu –, ne hozz szégyent a szigonyosokra! Beszari rákhalászok röhögnek rajtunk, hát nem veszed észre?
Heino mosolyogva bólintott. Könyökig feltűrte mindkét karján a vászoningjét, és megigazította a szürke kendőt a nyakában. Elkapta a konyha felől neki hajított krumplit, és maga is próbaképpen fel-feldobta, szakértő ábrázattal méregette a zöldség súlyát. Ezután jobb kezében a kést kezdte pörgetni, és éppen csókot lehelt rá, amikor a fogadó ajtaja kitárult.
Az ébren lévők a szemük elé kapták a kezüket; ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy az éjjeli dorbézolás hajnalba fordult, és a nap derengő fénye lassan felébreszti a falut.
Termetes férfi állt az ajtóban. Alakja mögött tejfehéren felsejlett a tenger. Páncélja csillogott a sápadt fényben is, mintha magával hozta volna a napot. A fogadóra néma csönd ereszkedett, a helyiségbe hamarosan beszüremkedett a tenger szelíd morajlása.
A harminc év körüli lovagot egy nyúlánk fiú követte, vélhetően a fegyverhordozó, mert óriási pajzsot cipelt. Heino még mindig a kést forgatta a kezében, nem tágítva az útjukból. A két jövevény azonban látszólag ügyet sem vetett rá, és nagy ívben kikerülte.
– Erre, nagyuram, erre, Leord – hebegte a fogadós. Szinte a semmiből került elő az öregember, és fürgébben mozgott, mint valaha. – Ez az asztal itt egészen szabad! Mit parancsolnak?
Tarmo kapitány nagyot húzott az égetett szesszel teli kupából. Kalhu álmélkodva végigmérte a páncélost és a nyomában asztalhoz ülő fegyverhordozót. Rövid ideig meredten bámulták a két férfi belépőjét azok is, akik a csapszéknél a szolgálót szorongatták. Miután megunták a látványt, újra bortól vörös szájjal csücsörítettek a lányra.
– Van tiszta vizük? – kérdezte a lovag halkan, míg négy láb hosszú kardját az asztalra helyezte. Levette a sisakját, hosszú, szőke haja széles vállára és a köpenyére hullott. A fegyverhordozó hímzett bőrvértet viselt, a tengerészek viszont nem a vagyont érő páncélt és a finom vértet lesték, hanem a fekete-kék köpenyt a lovag hátán és a fekete-kék pajzsot a fegyverhordozó kezében: a királykék vonalak fekete alapon sörényes oroszlánfejet mintáztak.
– Természetesen! – bólintott komolyan a fogadós. – Máris, Leord, máris!
– Nem gyakran látni lovagokat Ámbraparton – szólította meg Heino a jövevényeket. Megállt az asztaluk előtt, a krumplit tartó kezét fesztelenül csípőre vágta, míg a másikban továbbra is a kést pörgette. A mulatság lassan visszatért a megszokott medrébe, bár a fogadó légköre érezhetően megváltozott.
– Mi sem jártunk még erre – mondta halkan a lovag, föl sem pillantva.
– Gyönyörű vidék – tette hozzá a fegyverhordozó, míg kezét az orra elé fogta. Minden bizonnyal megérezte a terjengő halszagot, amit nem nyomhatott el még az izzadtság és a boráztatta asztalok szaga sem.
– Télen kissé rideg, de ilyenkor nyáron valóban gyönyörű – helyeselt Heino, viszonozva a fegyverhordozó fintorát.
– Már itt is van a friss víz. – A fogadós egy nagy kancsót tett az asztalra.
– A lovainknak is – sóhajtotta a lovag, és a vénember azonnal a hátsó ajtó felé suhant, amerre az előkelő vendégek lovait sejtette.
Heino nem tudta levenni a szemét az előtte heverő kardról.
A fogadóslány egyre hangosabban sikongatott a csapszéknél, jelezve, hogy néhány tengerész már igazán túl messzire ment az erőszakos udvarlásban.
A lovag megtörölte fáradt szemét, és hangosan mondta maga elé: – Hagyjátok békén a leányt…
A fogadó népe újra elcsendesült. Lopva mindenki Tarmóra pillantott, a kapitány azonban a lehető legnagyobb nyugalommal terpeszkedett továbbra is az asztalánál, és kifejezéstelen arccal nézte a lovagot.
(…)

.

.

Mennyire tetszett ez a bejegyzés?

Kattintson egy csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 5 / 5. Szavazatok száma: 8

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a bejegyzést.

Hozzászólás

*

Solve : *
12 + 11 =