Az üreg

Tibor értetlenül meredt a plafonon tátongó hatalmas üregre. Fogalma sem volt, hogyan került oda vagy hová vezet. Mindössze annyit tudott, hogy egy nyúl mély, bordázott vájatára – vagy a gyomorba vezető nyelőcsőre – emlékeztet. Máshová pedig nem vezethetett a tetőtéri lakásból, csakis a padlásra – ám a járat mintha métereken keresztül tört volna előre. Tibor kezdetben az előző este elfogyasztott töméntelen ócska szesznek és a délbenkelés tompa delíriumának tudta be a dolgot, de még soha semmiben nem volt annyira kitartó, mint ebben a képzelgésben. Elfogta a szédülés. Kelletlenül ébredt rá, hogy kénytelen lesz utánajárni a helyzetnek. „Na, nem mintha várnának a rohanó hétköznapok” – gondolta keserűen. Kivonszolta magát a lakásból a lépcsőházba, majd a lehúzható grádicson fellépett a padlásra a hordozható kislétráért. A saját lakrésze fölé sétált, ahol a létrát is tartotta, de zseblámpájával bárhogyan pásztázta a padlót, az minden egyes négyzetcentiméteren hiánytalannak tűnt. Üregnek semmi nyoma. Bogi teljesen hülyének nézné, amikor ezt elmesélné neki, ha nem hagyta volna el két héttel ezelőtt. Már nem nagyon meséltek egymásnak, a kutyát sem érdekelte Bogi. Tibort azonban ideges fogcsikorgatásra késztette a gondolat, hogy az állása, majd a barátnője után a józan eszét is elvesztheti. Ha felülről nem sikerült megnéznie azt a lyukat, majd alulról. Azt sem érdekli, ha az idő fogságába került jól szituált rágcsálókat kell követnie a testnövesztő varázsgombák világába. Nem is hangzik rosszul.

Ám mire visszaért a lakásba, az események váratlan fordulatot vettek. Szobája padlóján egy rágcsálószerű lény apró, vértől nyálkás embriója hevert, akár egy partra vetett hal. A szemközti fal leváló tapétáját vérpettyek tarkították, az éjjeliszekrényen felejtett tejeskávé felszínén gömbölyded ürülék lebegett. Tibort kábult döbbenet fogta el a látványtól, mégis eljutott a tudatáig, hogy az üregben valamiféle lények hangoskodnak, makogó, cuppogó hangokat hallatnak. Mint egy anyaállat, amely az anyaság mámorában tobzódik, tucatnyi kicsinyét eteti. A lakást tehát megszállta egy vírus. De mi van, ha nem az állatok jelentik a ragályos betegséget, hanem ő maga, a természet pedig most megküzd vele, visszafoglalja az életterét? A túlbonyolítás helyébe lép valami, ami olyan csábítóan egyszerű. Tibor felállította a létrát, majd semmi mással nem törődve az üregbe mászott, hogy soha többé ne térjen vissza.

Figyelem! A „SZAVAZÁS” gombra kattintva a szavazó oldalon lehet a novellára szavazatot leadni.

A „csillagozás” nem számít bele az eredménybe.