Csapolás

4.5
(2)

Szerző: Quethen

Összesűrűsödött a hajnali pára a vizek tükre fölött, a nádbugákról lengedező ökörnyálak gyöngysorként ragyogtak a ködfelhőn áttörő napsugarak fényében. A meghatározhatatlan közelségben elhúzó vadlibák gágogó feleselgetése törte meg az egymáshoz simuló nádlevelek halk neszét, amint az éledező szellő simította egymáshoz őket.
– Kezdhetjük? – térített magamhoz révedezésemből Pista kollégám.
Bólintottam. Ideje visszatérni a kézzelfogható dolgok világába, amihez a csáklyarúd nagyon is alkalmas eszköznek tűnt.
Megálltunk egymással szemben a zsilip tetején. Kettő darab két méter magas fal betonból, egymástól bő két méterre, köztük két sor, fából készült gerenda, a víz visszatartása céljából. Beleütöttük az arasznyi acélhegyben végződő csáklyát a felső zsilipdeszka két végébe, úgy húztuk fel magunkhoz, hogy utána hozzáférjünk a következőhöz.
A hátsó sor könnyen ment, hiszen csak a szigetelőanyagot tartotta, ami alatt érett istállótrágya értendő. Az első sor viszont a víznyomás miatt is keményebb diónak ígérkezet, Pista is ehhez mérten köpött a markába, ahogy megmarkolta a csáklya nyelét. Átvillant gondolataim között, hogy nyugalmi helyzetben dupla akkora tehetetlenségi nyomatékkal rendelkezik, mint jómagam, tehát elő kell szedni mindenféle rejtett tartalékot, hogy ne maradjak szégyenben.
– Kopp! Kopp!
Az acélhegyek jó kétujjnyira belefúródtak a lucsokkal telítődött fa rostjai közé. Egymásra figyelve, emberesen megmarkolva a másfél öles nyeleket, némi egyensúly-keresés után sikerült megindítani a záró elemet a gravitáció ellenében. Ezen felbuzdulva még egy feketére mocskolódott gerendát felhúztunk a betonlábak közül, ott viszont elfogyott a tudomány. Több, mint félmillió köbméter víznek nyitottunk utat, hogy egyelőre egy félajtónyi résen haladjon arra, amerre mi szeretnénk.
Izzadtságtól gyöngyöző homlokomat törölgetve bámultam a rohanó víztömeget. Eleinte olyan áttetszően zöldes színe volt, mintha olvadt üveg lenne, azonban rövid idő alatt teljesen bezavarosodott.
– Ez a jó – magyarázta Pista –, ha olyan a színe és az állaga, mint a tejeskávé. Akkor biztos, hogy van benne hal.
– Ötszáz mázsa.
– Tipp?
– Kiszámoltam.
Visszafordultunk a tó felé. A ritkuló pára még takarta annyira a kilátást, hogy ne lássuk, csak halljuk a távolból a sirályok vijjogását.
– Az nem akkora gond, ha ezek ott fenn hangoskodnak – mutatott munkatársam a tó túlsó vége felé –, legalább lezavarják a rajt egyben.
– Azért inkább kárt csinálnak, mint hasznot. – vélekedtem.
– Igaz, de nézzük a jó oldalát a dolognak, ha van. A múltkor láttam egy szürke állatot itt a fasor mellett, azt hittem, nyúl.
– Nem az volt?
– Nem, vidra! Az aztán ki tudja szedni a vámot, ha nem tudnak előle menekülni a sekélyben! Csak úgy tobzódik az ingyen kosztban! Amúgy meg igaza van, minek bajlódna mással, amikor itt a terített asztal? Viszont védett állat, nem tehetünk ellene semmit.
– Nem is pusztítja semmi, úgy tudom.
– Nem, a ragadozóknak nem célpont. Ráadásul nem ismeretes se betegség, se vírus, ami legalább ritkítaná. Még szerencse, hogy nem túl szapora.
– Meg az, hogy ennyiből jut is, marad is.

.


.

Figyelem! A “SZAVAZÁS” gombra kattintva a szavazó oldalon lehet a novellára szavazatot leadni.
A „csillagozás” nem számít bele az eredménybe.

.
.

Mennyire tetszett ez a bejegyzés?

Kattintson egy csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 4.5 / 5. Szavazatok száma: 2

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a bejegyzést.

  1. Phrike

    Részletgazdag szöveg érzékletes leírásokkal, megállná a helyét egy Oravecz Imre-féle realista regényben.

Hozzászólás

*

Solve : *
24 ⁄ 2 =