A bajnok
Posted On 2020 nov 16
Szerző: Kulcsár Péter
Reggelente ahányszor a polcra elhelyezett dobozra nézek a múlt jut az eszembe. Pontosan húsz évvel ezelőtt, mikor a tükörbe pillantottam egy szörnyeteg képe jelent meg, aki még szülni is képtelen. Egyszer biztos voltam benne, hogy én vagyok a hibás, máskor azzal vigasztaltam magam az orvosok teljesen egészségesnek véltek, semmi akadálya nincs, hogy anya lehessek. Bíztam bennük, miért is lett volna bármilyen kétségem.
Ugyanabban az épületben dolgoztam, igaz, hogy egy emelettel lejjebb, de ismertem az egész osztályt. Gyakran a szülésznőkkel is egy asztalnál ebédeltünk, mindig is irigyeltem a tenni akarásukat a munkájuk iránti elkötelezettségüket. Hihetetlen lelkesedéssel beszéltek a születés gyönyörűségéről. Ráadásul folyamatosan a lelket öntötték belém. Ezer példát hoztak fel nőkről, akik már nem is tudom hány próbálkozás után egészséges porontyot hoztak a világra. Persze, mikor jobb passzban voltam, elmondták, előfordulhat bármi rendkívüli, de a statisztikák szerint ez az 5 százalékot sem éri el. Nyugodtan vágjak bele. Hallgattam rájuk és a szívemre is, hogy egyszer én is természetes úton teherbe esem és utódom lesz. Nem én lennék az egyetlen, aki 40 felett fogja felnevelni. Nehéz lesz? És akkor, mi van? Másnak is összejött, pont én lennék a kivétel?
Sikerült eloszlatni a kételyeimet. Több évnyi várakozás után megkaptam a várva várt hírt. Várandós vagyok. A többséggel ellentétben a kilenc hónap alatt szinte semmi rosszat nem éreztem. Jó persze voltak hányingerek, egyre kevesebbet sportolhattam, kevésbé pörögtem. Ezeken kívül szinte semmi. Vagy, ha igen nem vettem róla tudomást, nem volt jogom nyavalyogni, hiszen áldott állapotban voltam. A dokival hamar dűlőre jutottam, nem kockáztatunk császár lesz, mégsem vagyok már tini.
Bódult állapotban voltam, mikor betoltak a szobába, de arra határozottan emlékszem mindenki bíztatott, mosolyogva lelket öntött belém, mint, mikor a szülésznőkkel a menzán voltunk. majd a kép megszakadt. A következő snitt már teljesen más volt. Fásult szempárok, reszkető kezek, szomorú tekintetek. Mintha a temetésemre készülnének. A pulzusom egekbe ugrott, a szívem el akarta hagyni a testemet. Biztos voltam, benne, hogy elvesztettem. Pár napig nem is láthattam. A köztes időben elmondták a gyermek életben van, de más, mint a többi. Fogyatékos. Ha akarom lemondhatok róla, nem is kell szoptatnom, megértenek, nem erre számítottam, ők se tehetnek róla. Ecetera-ecetera. Határozott nem volt a válaszom. Éreztem, tudtam kell nekem, ő az én vérem, megoldjuk, mint eddig bármit. Akkor nagyon egyszerűnek tűnt. Pár nap elteltével behozták a kórterembe. Egy piciny szépség mosolygott rám. Végtelen örömmel körbecsókoltam, magamhoz szorítottam, megsimogattam az egyik kis kezét, a másikat is akartam. Nem találtam. Végtaghiányosan született, de szellemileg egészséges. Az utolsó két szó hagyott nyomot bennem, az elsőt elfelejtettem, és ez a mai napig így van.
Szinte mindent magtanult egy kézzel, még protézist sem használtunk, és leírhatatlanul aktív volt a mindennapokban, szinte nem lehetett levezetni az energiáit. Ő egy igazi szeretet bomba Az egyik menzás szülésznő nem hagyott magunkra. Bíztatott, hogy vigyem le a környékbeli uszodába, legalább kellőképpen kifárad. Megtettem. Imádta a vizet, ott ragadtunk az uszodában. Az „egészségesek” között edzett, többet akart, mint, akiknek két karjuk volt. Imádta az edzője is, aki mindig elmondta egyszer több millió ember lesz rá büszke. Mindenáron bajnokot akart belőle faragni. A próféta beszéljen belőled, gondoltam magamban. Könnyek között nézem a dobozt, amiben, az én lányom paraolimpiai aranya van. Ő most is edzésen van. Egy kézzel szeli a habokat.
Figyelem! A „SZAVAZÁS” gombra kattintva a szavazó oldalon lehet a novellára szavazatot leadni.
A „csillagozás” nem számít bele az eredménybe.
.
| Ha szeretnél értesülni a friss híreinkről és a hamarosan megjelenő e-könyves kiadványainkról, iratkozz fel a hírlevelünkre! A új feliratkozókat 500 ft értékű kuponnal ajándékozzuk meg. A kupon a Trivium Webshopban váltható be 2020.12.31-ig.. |
.
Nem igazán tetszett. Átlagos megfogalmazásúnak, hatásvadásznak és közhelyesnek éreztem, és nem elsősorban novellának, hanem amolyan „belehelyezkedésnek” egy szituáció kiszámítható elképzelésének. Így viszonyulnak a nők és az orvosok a szüléshez, egy végtaghiányos gyerekhez stb. a belehelyezkedés szerint. Engem jobban érdekelt volna, hogy a hölgy pontosan miért szeretne gyereket. Ugye nem azért, mert nem akart összejönni, és csak azért is?
A másik: a végtaghiányos gyerek pedig meghaladja a vele szemben támasztott várakozásokat, a saját korlátait, és egy karral is úszó lesz, csak azért is. Sokat látott, halott, olvasott történet. Kíváncsibb lettem volna egy olyan végkifejletre, amelyben a lány elvégzi az egyetemet és sikeres tolmács, tanár, kutató stb. lesz, családja lesz vagy nem lesz, mert ő éppen ezt vagy azt szeretné és teljes életet él dac nélkül.
Megkönnyeztem. Köszönöm!