Istenfélelem

„Allahumma szalli ala Szejjidina Muhammad va ala ali Szejjidina Muhammad” – a desztúr utolsó taktusai rezonálnak a picinyke, füsttel teli teremben. Valahol Fatih külső részén, Carsambában járhatunk. A vastag, zöld szőnyegek világa ez, ahol a hasonló szobácskákat kényelmes pamlagok szegélyezik, ahova nem jut be a természetes fény, és ahol mindent áthat az isteni jelenlét és közelség különösen bizsergető bája. A férfiak, akik három kört is alkotnak a Mester, Riza Emrullah hodzsa körül, mind zöld turbánt viselnek és szürke mellényt. Kezük mellkasukon összekulcsolva, ahogy a földön ülnek, térdeik összeérnek. Íme a próféta – legyen áldott az ő neve – népe, Hazreti Sah Naksibend népe, Imám Rabbáni népe, a szépség és a szeretet népe. Szúfik. A Mindenható Allah legkegyelmesebb szolgái.

„A desztúrt én csináltam, a zikrt vezessed te!” – súgja Riza Emrullah hodzsa legkedvesebb tanítványa, Iszhák effendi fülébe, miközben két kezével megfogja már őszülő szakállát és megcsókolja azt. Iszhák effendi örömmel nyugtázza a felkérést. Bár már tekintélyes kort megért és pékmesterként nem kevés kenyeret megdagasztott, Riza Emrullah hodzsa szemében még mindig csak egy rakoncátlan gyermek, egy muríd. Iszhák effendi anya nélkül nőtt fel, részeges apja mellett Besiktas és Kadiköy kocsmáiban szocializálódott, és arra volt büszke, hogy Salih Bozok egy nap megsimogatta a buksiját. Az a Salih Bozok, akinek az anyakönyvi kivonatában a születés címszó alatt ugyanúgy Szaloniki szerepel, mint az államalapító Atatürkében. Ma már undorral emlékszik azokra a világias évekre. Ma már csak arra tud gondolni, hogy egy nap kalifa lesz, azután pedig sejk.

„Eudzú Billáhi min a sejtan-ir-radzsím… Biszmillahir-Rahmanir-Rahím. Biszmillahir-Rahmanir-Rahím” – nyitja meg az Istenre való emlékezést Iszhák effendi és szép lassan elkezd felállni. Ebben követi őt a dzsemaat is és néhány másodpercen belül már mindenki talpon van. Még a fogyatékos Pitbull is, aki minden nap eljön a dergahba a kutyájával, amit a három logó lánccal megjelölt kapunál szokott hagyni. A kis szürke keverékről a dzsamaat gondoskodik. Ők etetik, a dergahba persze nem mehet be, de olyan tisztelet övezi, mintha valóban pitbull lenne. És persze a gazdája is innen kapta a nevét.

„Abdulkadir Gejláni! Abdulkadir Gejláni!” – kezdi harsogni a jobbra és balra dülöngélő dervisek népes kara. A sejk is, Iszhák effendi is, Pitbull is transzba esik a sok „Lá iláhá Ill Allah” hallatán. A zenészek ütemre verik a defet, ezt a élő tűz fölött edzett török dobot. A végén a dervisek már-már el is emelkednek a puha szőnyegekről és szinte méterekkel a föld fölött levitálnak. A szentség olyan fokát érik el, amit fanafillahnak, Istennel való egyesülésnek szokás nevezni. A tökéletesség egyik legmagasabb szintje ez, amitől ösztönösen menekül a szörnyeteg, a Megkövezett Sátán.

„Hú, hú” – övöltik a dervisek és velük kiált Riza Emrullah hodzsa is, akinek a zöld kaftánján egyre nagyobb vérfolt tátong deréktájon. Ebben pillanatban az agg hodzsa holtan hull a szőnyegre. Kicsapódik a nagy vaskeretes faajtó. De olyan erővel, mintha a pokol minden angyala rángatná és kisuhan rajta egy zöld turbános, véres kezű szellemalak. A még mindig félig-meddig az istenfélelem túlsó oldalán dülöngélő dervisek döbbenten látják, hogy Iszhák effendinek csak a ruhája van a szőnyegen. Ő maga eltűnt.

Egy rejtélyes hang pedig arabul ezt recitálja: „És azt akartuk, hogy Uruk adjon nekik cserébe egy olyat, aki tisztább nála, és közelebb van szeretetteljességben.”

Figyelem! A „SZAVAZÁS” gombra kattintva a szavazó oldalon lehet a novellára szavazatot leadni.

A „csillagozás” nem számít bele az eredménybe.