Szia! Szénaport!

Még mindig a fülemben a cseng a fiatal eladó vékony hangja, pedig már kiléptem az üzletből és kiértem a lakópark sarkához, oda, ahol a villamos halad a régi bevásárlóközpont felé: „Szia! Szénaport!” De miért kívánt nekem ez a még szinte gyerek mókus, ez a vékonyka muksó szénaport? Mi van abban a szénaporban? Meg különben is! Az nem mérgező?

Ahogy mentem az élelmiszerbiztonsági intézet háromszintes, zömök épülete felé, amely úgy áll itt a sarkon, mint valami letűnt kor utolsó maradványa, még mindig a szénapor visszhangzott a hallójáratomban. Eleredt az eső. Beálltam az élelmiszerbiztonsági intézet főbejárata felé vezető hosszú lépcsősort védő tető alá, és megpróbáltam felidézni a kisboltot, ahol most jártam először. Nos? Igen! Kicsi boltocska. Semmi különös. Néhány étel, ital, egy kevéske vegyi áru. Ja! És egy régi, megsárgult plakát „karácsony 2010” felirattal. Ahogy így jobban belegondolok, felidézem a teljes képet: feszület, rajta pléhkrisztus, alatta Szűz Mária, a három napkeleti bölcs és némi hó. Nem mondhatnám, hogy giccses. Egyszerűen csak a megszokott ünnepi tucatszuvenír.

De miért mondta az a kölyökképű kasszás azt a szénaport? – morfondíroztam. Csak nem hagyott nyugodni a kérdés. Meg rá is zendített az eső. Szóval maradtam a védelmet nyújtó tetőzet alatt. Hálás voltam annak, aki ezt az amúgy rusnya szerkezetet ideépítette az élelmiszerbiztonsági intézet elé. Jól tette! Tovább tépelődtem. Volt még valami furcsa abban a nyüves boltban? Hát nem.

Hagytam, hogy elmenjen egy villamos. Közben a szél is elkezdett fújni, és a lábam elé sodródott egyre több levél a közeli vén platánfáról. Viszont –a kutyafáját!- a szénapor nyitjára csak nem tudtam rájönni. Ugyanakkor a memóriám egyre élesebb lett. Felidéződött bennem a market minden egyes szeglete. A zöldség- és gyümölcspult is. Volt ott minden, ami ilyenkor népszerű: narancs, mandarin, dió meg paszternák.

Az egészséges kíváncsiságom beteg és mániás képzelődésbe csapott át. Meg voltam győződve, hogy az ifjú fűszeres chemtrail-hívő és üzent ezzel a mondással. Vagy nem is! Maga is ufonauta és így adta meg az exobolygója koordinátáit. A csudába! Nem tudtam rájönni!

Megfogalmazódott bennem, hogy ezt nem hagyhatom annyiban. Én csak visszamegyek és meglesem az ürgét. Így is tettem. Elindultam az élelmiszerbiztonsági intézet zömök épülete felől a lakópark irányába, végig a villamos mentén, mely a régi bevásárlóközponthoz megy. Örömmel vettem tudomásul, hogy közben az eső elállt.

Egy-két percen belül visszaértem a szénaporos bolthoz. Az eltelt néhány percben elkezdtek leltározni. A fiú és egy másik ember –később tudtam meg, hogy ő volt a tulaj, egy becsületes hui férfi Csengcsouból- beszélgettek és cigarettáztak. Úgy próbáltam meg közelebb lopódzni hozzájuk, hogy ne legyek túl feltűnő. Ahogy elhaladtam mellettük, annyit azért hallottam, hogy a tulaj tanítgatja a fiatal srácot:

– Mindig udvariasz vaty?

– Igen.

– Mindig koszonsz?

– Igen.

– Úty, ahogy tanítottam neked?

– Úgy. Úgy mondom, ahogy kérted. Még a kiejtésedet is próbálom utánozni. És már nem mondom, hogy „Szia! Szép napot!”
.

Figyelem! A „SZAVAZÁS” gombra kattintva a szavazó oldalon lehet a novellára szavazatot leadni.

A „csillagozás” nem számít bele az eredménybe.