Kirakós

Éva szótlanul állt a hatalmas íróasztal előtt. Tekintetével követte a perzsaszőnyeg szélén kacskaringózó mintát. Úgy érezte, a kék és vörös színű indák felkúsznak a lábán, körbeölelik a testét, elérik a nyakát, és ott helyben megfojtják. Nagy levegőt vett, próbálta enyhíteni a nyomást a mellkasában, de nem sikerült.

Nem így képzelte a vasárnap délelőttöt, de olyan pocsék napjai voltak az utóbbi időben, eggyel több vagy kevesebb, nem számított. Mindenkit behívtak dolgozni a közelgő határidő miatt. Milliárdokról volt szó, nem lehetett elkésni a beadással. Az emberek féltették az állásukat, így senki nem mert otthon maradni.

– Maga szerint erről szól a környezetvédelem?

– Tessék? – nézett a főnökére zavartan.

– Figyel rám egyáltalán? – kérdezte a férfi dühösen, és vadul lapozgatta az asztalon heverő dossziét. – Átnéztem a jelentését. Hemzsegnek benne a hibák! Azt hiszi, ezzel nyerhetünk? Elment az esze? Mégis mi a fenét csinált maga a múlt hónapban?

– Próbáltam túlélni a napokat.

Hangosan persze nem mondta ki, úgyse lett volna értelme. A főnökét csak a munkája érdekelte, semmi más.

– Egy hetet kap rá, hogy kijavítsa ezt a szart. Ha nem, kirakom az utcára. Megértette?

Erre nem tudott mit felelni, csak bólintott.

Amíg ebédszünetben várta, hogy kifőjön a kávé, a kolléganői úgy pusmogtak a háta mögött, hogy meghallja, miről pletykálnak.

– Olyan sápadt és szomorú. Nem tudjátok, mi történt?

– Én azt hallottam, karácsony előtt szakított vele a vőlegénye.

– Én úgy tudom, megcsalta a pasi, azért mentek szét.

– Szegény, jövőre már harminc éves lesz és még nincs férjnél. Az óra meg ketyeg, tudjátok.

Nem hallgatta tovább a sajnálkozásukat, inkább kiment a teakonyhából, átvágott az udvaron, és leült a nagy hársfa alatti padra. Miközben kortyolta a lattét, a karácsonyi beszélgetésükre gondolt. A nagymamája almáslepénnyel akarta megvigasztalni, mint kislány korában.

– Egyél egy kis sütit!

– Nagyi, ez most nem segít.

– Dehogynem!

– Nem akarok elhízni.

– Ugyan már, azt hiszed, két szelet sütitől elhízol?

Elgondolkodva nézte az unokáját.

– Úgy látom, a történelem ismétli önmagát.

– Ne viccelődj! Én ebbe belehalok.

– Tudom, kicsikém, hogy most úgy érzed, de nem fogsz. Minden nő életében van legalább egy férfi, aki ripityára töri a szívét, de tovább kell lépni. Nekem is összetörték a szívem, mégis itt vagyok.

– Ki? Nagyapa? – kérdezte döbbenten.

– Dehogy – nevetett az idős asszony –, az a férfi, akinek nagyapádat köszönhetem.

– Nem értem.

– Tudod, kislányom, volt egy másik fiú is az életemben. Nagyon szerettem kislány korom óta. Először csak távolról, aztán úgy hozta az élet, hogy egymásba gabalyodtunk.

– És miért nem hozzá mentél feleségül?

– Mert egy szó nélkül lelépett ötvenhatban.

– Sose meséltél róla.

– Eddig nem kellett.

– Miért neki köszönheted nagyapát?

– Azért, mert ha hozzámentem volna Tónihoz, akkor nem találkozom a nagyapáddal.

– Mit csináltál, amikor elhagyott?

– Összeraktam a szívemet és imádkoztam a Jóistenhez, hogy küldjön nekem egy rendes, becsületes férfit, aki a társam lesz az életben, és akinek én is a társa lehetek.

Éva nagyot sóhajtott.

– Mégis hogy csináljam?

– A hogyanra mindenkinek magának kell rájönnie. Nekem a kötés segített. Azóta se kötöttem annyit, mint azon a télen.

Szomorúan nézte a kopasz ágakat. Rakja össze a szívét… Mintha az olyan könnyű lenne… Megitta az utolsó korty kávét, és visszasétált az irodába.

A nap további része szokásosan telt. Öt órakor felállt az asztalától, elindult a villamosmegálló felé, de félúton meggondolta magát. Inkább sétált egyet a körúton, és bámulta a kirakatokat. Minden a Valentin napról szólt, pedig még csak január vége volt. A játékbolt előtt megtorpant, és eltűnődve nézte a piros dobozt. Bement az üzletbe, és kis idő múlva egy nagy szatyorral a kezében sétált hazafelé. Amikor hazaért, a nappaliban elpakolta az asztalról a női magazinokat és az önsegítő könyveket, kibontotta a dobozt, kiborította a darabokat az asztalra, összekeverte őket, aztán elkezdte kirakni az ezerdarabos szívet és közben imádkozott.
.
SZAVAZÁS
.

.
.