Sárfolt

Reggelre elállt az eső, az utcán csak a pocsolyák emlékeztettek az éjszakai zivatarra. A nap mosolyogva kelt fel, sugarai langyosan átsütötték a levegőt. Természet jelt adott magáról, kibontogatta legvarázslatosabb szépségét. Valahol viszont folyton rohant a rohanás. Aliz mamája is iparkodott, fontosabb dolgai akadtak. Utált késni történelem óráiról, a hallgatóktól is ugyanúgy elvárta a pontosságot. Nyűgös készülődés, közben sorban gyors pipálások a szokásosan elvégzett teendők mellé, pontról pontra minden úgy zajlott, ahogy még évekkel ezelőtt kimókolta. Gépies rutin. Fásultság. Magány. Körülötte a lakásban szürkeség. A spájz legmagasabb polcának sarkában üresen tátongtak a virágvázák, semmi jele sem volt a kinti üdeségnek. Helyette a színek beköltöztek a gyerekszobába. Csoda módon Aliz vidámsága törhetetlen volt. Fiókja mellé guggolva zoknijai között vadul, vagyis inkább mohón válogatott, kiválasztott egy világoskék és egy narancsszínű fuszeklit, ügyelve nehogy egyformákat húzzon jobb és bal lábára. Előszobából parancsszó szűrődött át. Indulnia kellett. Felpattant, megsimogatta plüss nyusziját, puszit dobott összes játékának, csak aztán indult kifelé.

– Mi tartott ilyen sokáig? – dohogott rá anyja.

– Átnéztem ruhatáram.

Több szó nem hangzott el. Utolsó szemrevételezés a tükörben, intés az otthonnak, fordult a kulcs a zárban. A nő már az udvaron didergett, fázósan húzta össze magán elegáns fekete kabátkáját. Csinos ruhadarabjaiban sietősen, mégis óvatosan lépkedett, aggódott, hogy piszkos lesz ruhája. Többször türelmetlenül rászólt lányára. Aliz nem figyelt rá, cseppet sem akart sietni, élvezte a tavasz illatát és csodálta kis aranyló fürtjeit a tócsák víztükrében. Közben észrevett egy vízben rekedt katicabogarat. Szegény! – kiáltott fel és máris a pöttyös bogárka kihalászására koncentrált. Közben buksijában ovo nénijének szavai csengtek, az állatok mentése is a környezetvédelem része. Sokat beszélgettek erről és az ovis babzsákban buzgón lapozgatta az efféle könyveket. A mentő expedíció sikerrel zárult, katica szárnyai pillanatok alatt megszáradtak, szabadon repülhetett tovább. Alíz boldog volt, dúdolgatott, meg-megállt, hiába sürgette anyja, ő inkább gumicsizmájával nagyokat dobbantott a vízben. Kacagott, ahogy a sáros latyak szétspriccelt a járda és az úttest között. Hirtelen megszeppent, ahogy anyukája felsikított szoknyáján megjelenő ragacsos sárfoltok miatt. Némán pásztázták egymást. Pár másodperccel később mamája megvont vállal, huncut tekintettel, hajlékony mozdulattal lekapta bokájánál fogva magas sarkú cipőjét és áttetsző nejlon harisnyájában, kézen fogva lányát, lépkedtek a pocsolyákban. Eleinte félősen kóstolgatta gyerekkorából felelevenedett élményt, de az idő múlásával és kislányának biztatásával egyre jobban élvezte a „mezitlábaskodást”. Önfeledten játszottak. Csöppet se fáztak. Jólesett mindkettőjüknek kilépni a sürgő-forgó mindennapokból, és betérni egy olyan világba, ahol egy picit megállt az idő, szünetet tartott a viszály, a pörgés, ahol egyszerűen csak léteztek. Más-világot érintett meg most szívével az édesanya, talán pont azt, amit Aliz gyakran érzett.

Az asszony szoknyáján egész nap ott ékeskedtek a barna pacák. Büszkén viselte. Elhatározta, ezentúl felelni akar minden szép dologra. És íme. Hazafelé betért a virágárushoz. Otthonukban este tulipánok nárciszok hajladoztak a portól megváló konyhaasztalra kerülő vázában. Vasárnap lett.

Figyelem! A „SZAVAZÁS” gombra kattintva a szavazó oldalon lehet a novellára szavazatot leadni.

A „csillagozás” nem számít bele az eredménybe.
.