A bogyó

Reggel a teám utolsó kortyait a nyaraló hátsó kertjében szoktam meginni a barackfa alatt. Gyere, nézd már meg a füvem! Mire vársz, jöhetsz nyugodtan, a férjem még alszik ilyenkor. Teázás közben legeltetem a szemem a pázsiton. Az öntözőrendszer éjjel 11-12 közötti időpontra van beállítva 10 percre, kétnaponkénti gyakorisággal. Esőérzékelő is van benne, ha esik, nem locsol. Bár ami elromolhat el is romlik. Ilyen az elektronika meg a világunk. A lányoméknál is elromlott az érzékelő, megjavíttatták, aztán kis idő után újra fizethették azt az irdatlan vízszámlát. Ezért nálunk csak kétnaponta. Ha esett, lezárom. Biztos, ami biztos. Ősszel meg tavaszig zárjuk le.

Éjjel beindult, így cipőt húzok, te se vesd le, nedves még a föld, korán van még. Na, ülj már mellém. Kérsz egy kis teát? Nézd ezt a pázsitot.

Na jó, igazad van, barokkos túlzás pázsitnak hívni, itt ott van már benne gaz, helyenként kikopott, néhol mohásodik, de már-már művészetnek számít amit létrehoztunk ezen a talajon. Láttad volna csak három éve! Repedezett volt, csak a gaz tartotta össze. Savanyú és lúgos, mint szegény anyósom mosóvize. Locsolta veszettül a földet a semmiért egészen. Kemény maradt az, még a parlagfű is elkerülte. Csak a sziksó virágzott ki rajta. Sokat kellett rágnom az örökös fülét mikor vacsoráztunk, hogy legyen végre füvünk, de megérte.

Kis brigád jött ki, csókolom, pikkpakk kertet varázsolunk ide, ígérték. Az öntöző rendszer bevezetése körüli meccsben végül közösen padlóra küldtük a mama emlékét. Ha locsolt ő saját maga, az az ő baja. Hello ez itt a XXI. század! Szépen kizöldült a kert, mikor egy furcsa kis föltúrást láttam meg ott a barackfa és a sövény közötti részen. Most nincs már ott semmi. Aztán még egyet és még egyet. Mi lehet ez?- néztem jobbról néztem balról. Bizony ez földtúrás. Az a drága fű meg kifordulva a kupac között. Mi lehet ez?

A brigádvezető ki se jött, a telefonba mondta: csókolom, erről nem mi tehetünk. Laza az új talaj, könnyen túr a vakond. Öntsön bele egy kannányi vizet, ha nem használ, ajánlom az elektromos riasztót. Na, a mi vakondunk úgy látszik emberszabású volt, mert nem zavarta a beöntés és a hallhatatlan frekvenciájú hangok. Gázolajba mártott ruhadarab, beásott sörösüveg, két nap nyugalom. Harmadik napon új kupac. Férjem megunva végtelenített sopánkodásom elkérte a szomszéd kis bogyóit. Nála már nincs kártevő. Rábeszéltem kérjen két adagot, ami legközelebbre is elég. Ha jönne egy másik. Még van is belőle valahol. A szomszéd kérette magát, de adott, mert tudta én nagyon körültekintő vagyok. Hangosan imádkoztam azért a szép kis fűért, mire megenyhült.

De naaggyooon vigyázzon vele, nem legális adta a bogyó mellé a tanácsokat a férjemnek. A vakond védett állat, és ez megöli. Nála is csak ez segített. Nem riad meg az semmitől. Hiába itt minden riasztás. Ő még a kocsi kipufogójából is nyomott egy fröccsöt a lyukba, az állat meg csak röhögött, mint átkosban a külföldiek a Trabanton. A bogyót kesztyűvel fogja meg, ha levette utána is mosson kezet. Az arzén mérgező, sokan belehaltak már, ha bejutott a szervezetükbe, krimikben is olvasni. A maradékot olyan helyre tegye, ha a gyerek játszik ne férjen hozzá. Veszélyes.

Azóta nyugalom van. Iszogatom a teámat, nézegetem a füvet. A pázsitomat.

Hogy mi az ott? Hol? Nem látom jól, szemüveg nélkül én is olyan vagyok már, mint egy vakond. Benn hagytam a konyhában. A kisház mögött? Várj, odamegyek.

Tee Ica, nem szaladj már úgy, amolyan imbolyogva! Nem keserű neked ez a tea?
.

Figyelem! A „SZAVAZÁS” gombra kattintva a szavazó oldalon lehet a novellára szavazatot leadni.

A „csillagozás” nem számít bele az eredménybe.