Egy kiállítás tárgyai

Belépsz az ajtón, és körbe nézel. Nagy, szinte üres teremben vakítóan fehér falakat látsz, és kínosan tisztára pucolt ablakokat, amelyek előtt hófehér függönyök lebbenek meg, mikor a huzat beléjük fogódzkodik. Ilyenkor a delelő nap fénye árnyékot vetve velük, furcsa játékot játszik a tárgyakon. A tér szinte magába ránt, aprónak tűnsz a hatalmas falakhoz képest. Itt-ott, teljesen rendszertelenül, művészi alkotások vannak elhelyezve. Megakad a tekinteted az egyiken, a többiről tudomást sem veszel. Csak ez vonz, csak ez érdekel, szinte hív tégedet. Közelebb lépsz, a parketta meg-megreccsen a lépteid alatt, míg oda érsz hozzá, és most már ott állsz előtte. Legszívesebben megérintenéd azonnal, de tudod, ezt nem teheted meg. Vagy mégis? Valami kusza gondolat bíztad erre:

– „Tedd meg!” – hallod újra, és már nyúlsz is érte, de hirtelen visszahúzódsz, mert egy csoport, kiránduló gyermek érkezik lármázva, majd hangosan szétlibbennek a teremben, és összevissza futkosnak a kiállított tárgyak között. Sokan vannak, épp, hogy le nem verik a tárgyakat. Jókat nevetnek a műalkotásokon, nem is értik, mit keresnek itt.

– Tegnap ilyent vacsoráztunk! – hallod az egyiküket, ahogy az az egyik alkotásra mutat. Újabb nevetés, és te türelmetlenül vársz, hogy csillapodjon a zsivaj. Szerencsére a gyerekek amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan távoznak is, nem sok időt szentelve a művészetnek.

– Árvaháziak! – hallod még a kísérőjük kínos magyarázkodását, ahogy odasúgja bocsánat kérően. Végre ismét üres a terem, azaz, nem! Az egyik gyermek még itt időzik, pont ott ahol te is állsz, kicsivel mögötted. Csak most veszed észre. Azt a követ bámulja, amit te is, az előbb.

– Gyere! – szólítja türelmetlenül a nevelő, aztán kilép az ajtón. De a gyermek nem mozdul, nem megy utána, hanem a leírást betűzi.

– „Egy őskori csiszolt kő, amire a modernkori művész nonfiguratív jeleket vésve interpretált a jelenbe”. – Olvassa fennhangon az ismertetőt, aztán kérdően rád néz. – Micsoda? – szólít meg, de te már nem törődsz vele. És más senkivel sem. Fogytán az idő! Így már nem vagy óvatos, már nem érdekelnek a szabályok. A kőhöz nyúlsz, megérinted, felemeled, megsimogatod, és valami kegyelmi állapot járja át a tested. Tízezer éve újra, először. És eszedbe jut az a régi reggel, mikor elveszítetted. Mikor jött az áradat, és elsodort tőle. Korábban sosem láttál még ennyi vizet ilyen hirtelen áradni. Pedig tudtad, hogy bekövetkezik, hogy meg fog történni, hiszen ezer éve figyelted már azt, hogy hogyan alakítja át a Földet a nagy olvadás. De gondolataidból a hangos kiabálás zökkent vissza a valóságba. A nevelőnő üvölt fejhangon a kis szerencsétlen gyerekkel, aki erre reszketve hozzád bújik. Egy másik nő pedig veled üvölt, miközben a kőre mutat. Nincs időd, és kedved sincs magyarázkodni, mert már indulnod kell. Amit kerestél már újra a tied, nálad van. És ez a lényeg! A térkapu hullámai már ott vibrálnak melletted, már csak át kell lépni rajta, de nem mozdulsz. Ugyanúgy vonz valami, mint ahogy vonzott a kő az előbb még, pár perccel ezelőtt, mikor a terembe léptél. A gyermek az, aki hozzád simul. Tudod, érted, és minden kínját átérzed, ahogy a reszkető gyermek szemébe nézel. Fájóan mar beléd a kérdés, mit tegyél? Itt hagyd vagy vidd magaddal? Hogy döntesz?
.

Figyelem! A „SZAVAZÁS” gombra kattintva a szavazó oldalon lehet a novellára szavazatot leadni.

A „csillagozás” nem számít bele az eredménybe.