TEL: 29 954 303 - E-MAIL: info@triviumnet.hu

Étkező parasztok

5
(1)

Szerző: Poór Anikó

Február másodika van. Mint tegnap, azelőtt és talán ezután örökké. Azóta, hogy itt ragadtam a Szépművészeti Múzeumban Velázquez Étkező parasztok c. festményébe zárva, miután a tárlatvezető figyelmeztetéseire ügyet se vetve szó szerint átadtam magam a művészetnek – lemaradtam a csoporttól, és félszegségemben átléptem a festményektől tartandó távolságot jelző barna ragasztócsíkon. Ami ezután történt, azt leginkább egy furcsa mágneses erőtér és egy csúcsteljesítményű ipari porszívó szerelemgyerekéhez tudnám hasonlítani. Már csak arra eszméletem, hogy terített asztalnál ülök, 17. századi spanyolok között. Arról, hogy a nagyérdemű lát-e engem, mint a negyedik étkező parasztot, elképzelésem sincs.
A három másik viszont sajnos nagyon is lát. A lány, miközben boros vizet önt egy pohárba, fáradhatatlanul mustrál, a mellettem ülő öreg pedig heves vitát folytat spanyolul a fiatalabb férfival arról, hogy miért látják még itt a ronda pofámat. Ugyanis sokan jártak már hozzám hasonlóan: átléptek a barna csíkon, és a festmény közegében találták magukat. A “háziak” kezdetben élvezték a riadt kisgyerekekből, szórakozott művészettörténész professzorokból, rövidlátó idős hölgyekből álló változatos, gyorsan cserélődő társaságot. Mert, ahogyan azt megtudtam tőlük, az újabb betolakodó azonnal átveszi a régebbi helyét, elődje pedig egyszerűen eltűnik. Nem tudták megmondani, hogy hová, de mindössze gúnyos mosollyal feleltek, amikor megörültem a múzeumba való visszatérés eshetőségének. Így hát ez a helyzet, rosszat sejtve vársz az utódódra, rettegsz, mégis mantraként motyogod magad elé, hogy „Gyere már!”. Ám az nem jön. Ahogyan a reggel sem. Maradnak ugyanazok a sötét tónusok, ahonnan mi, a látogatókkal szemben, soha nem pillantjuk meg a másik világot.
Amikor a legutóbb egy jót vacsoráztunk az asztalon heverő egyházi szimbólumokból – a bor, a hal, a kenyér és a lédús gyümölcs mintha soha nem fogyna el – a közepes spanyoltudásommal is kiértettem a hangosan méltatlankodó ifjú beszédéből, hogy én vagyok, „aki marad”. Hogy a látogatók mégiscsak megtanulhattak viselkedni, valamilyen okból tartósan bezárt a múzeum, a sors játszik velünk, vagy talán az általunk ismert emberi világnak is vége. Mi pedig maradunk itt örökre egymás társaságában, míg a festmény teljesen át nem adja magát az enyészetnek – vagy annál is tovább. Irigylem a háziakat. Ők a sok hívatlan vendégnek köszönhetően mindent tudnak a közegükről – a Festő, akit istenként tisztelnek, 400 éve, egy számukra kiismerhetetlen világ 1610-es évei végén teremtette őket. S ha ők vannak, akkor a Festő is volt, és az én világom is létezik. De ezt már egyre kevésbé hiszem így, hogy minden, amit ismerek végtelennek tűnő ideje a szükségtelenül is kényszerítő erejű étkezésre, a fehér abroszra és a három hallhatatlan ember kelletlen vendégszeretetére szűkül. Próbálom elütni az időt azzal, hogy mesélek nekik mindenféléről, amit csak tudok, más festményekről, művészetről, tudományról, saját korom életkörülményeiről. A kiszámíthatóságról. Holott, amire mind várunk, az a kiszámíthatóságában is váratlan. Az, hogy egy fajankó betévedjen végre a képek birodalmába, és a figyelmeztetésekre fittyet hányva átlépjen a szabályokat jelző józan vonalon, és ezzel bajt hozzon a fejére, átvegye a helyem a révnél, én pedig eltűnjek az ismeretlenbe.
.


.

Figyelem! A “SZAVAZÁS” gombra kattintva a szavazó oldalon lehet a novellára szavazatot leadni.
A „csillagozás” nem számít bele az eredménybe.

.

Mennyire tetszett ez a bejegyzés?

Kattintson egy csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 5 / 5. Szavazatok száma: 1

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a bejegyzést.

Szerkesztő
Czinkos Éva (Eve Rigel) író, szerkesztő, multimédiafejlesztő, kiadványtervező, könyvborító-tervező, webfejlesztő, szemináriumi oktató, az egyesület elnöke

Hozzászólás

*

Solve : *
16 + 16 =