Porpillék angyalszárnyon

Kócos hajam mögött szememet az álom sokáig fogva tartotta. Fülemben még furcsa csobogás játszik. Tegnap este a medencénél vacsoráztunk. Átjöttek a szomszédok és előkerültek a társasjátékok, majd a könnyű nyári rozé, amit behűtve úszás után kortyolgattunk. Testem ernyedten lapul a nyári takaró alatt. Halkan lélegzem. Milliónyi porpille repked itt reggel a levegőben. Röptüket nem akarom összeborzolni. Lebegnek, mint én az éjjeli fürdéskor. Tenyerem a vizet lassan meri, egy-egy apró vízcsepp fröccsen a szemüvegemre. Ezek sokan vannak, ezüstösen megcsillannak, ahogyan a redőny lécei közül előkunkorodnak és megcélozzák a régi fényképeket. Ha tehetnék, összekapszkodnának és táncot járnának a mosolygós családi képek előtt.

Kuncogok, mert arra gondolok, micsoda dundi porcica lenne belőlük, ha nem akadnak fönn egyenként a bútorok peremén. Matild néni a partvissal uzsgyi, utána. Ő még igazán tudott suvickolni. Kötényét a derekára tekerte, haját a homlokából a feje tetején gyorsan összefogta egy pöttyös kendővel. Csücske az égnek meredt, mint valami indián asszony, aki néma kilátással veti magát a takarításba. Most látom csak, mekkora szíve volt, hogy rám kacsintson, mire én tenyeremmel a számat csapkodtam és navahó vagy éppen sziú hujjjajja kiáltással futottam utána.

Akkor még nem ismerték a porallergiát, nyugodtan dudorászva indult a megtelepedni indult por rétegek legyőzésére. A szőnyegeket könnyedén dobta a vállára, a kisebbekből mindjárt kettőt is. Olyankor a blúzán a gombok le akartak pattanni, ahogy a rojtos tekervények a gallérját lejjebb rántották előbb az egyik, majd a másik oldalon. Nem igazgatta, nehogy a cérna kitépje a gomblyukat. A varródoboz mellé a gombos ládikát is elő kellene kotorni a szekrény aljából.

Hogyisne foglalkozna ő magával annyit! Mi lenne a kalácsból, aminek a frissen gőzőlgő leves és a második fogás után pontban délre kell a sütőből előkerülni. Jenő bácsi komolykodó lépteire hadd hűljön a gangon mindenki szeme láttára, azaz orra csiklandozására, hogy milyen szépen élnek ezek a fiatal házasok.

Régen így kínálták a szomszédokat: Tudom, észrevette, hogy finom kalácsot sütöttem. Kóstolja meg, az uram még nincs itthon, nem fogja megtudni. Csak a küszöbre ne morzsázzon, mert akkor bejönnek a hangyák. Látja, éppen ma is kitakarítottam, ne mondják rám, hogy én se nem főzök-sütök, se nem takarítok.

Vagy az egyik kezdte volna, vagy a másik. Mégis nagy titokban néha beültek egymás konyhájába, és olyankor vége volt minden művészetnek, simán belezokogtak a másik kockás konyharuhájába: – Mire vársz, Médi, gyere, fogjad csak ezt a konyharuhát, sírjál csak, sírjál!

Egyszer láttam Matild nénit is a szomszéd Olgi néni hokedlijén. Erőtlenül rázta a máskor oly erős vállát a zokogás. Végül olyan hangosan fújta ki a csinos kis orrocskáját, hogy a stampedlis pohár is kiugrott a kredencből, persze csak egy korty erejéig.

A porpillék egyik csoportja végül megpihen Matild néni és Jenő bácsi esküvői képének jobb alsó sarkában. Nagyon puhán és finoman, mint amilyen az angyalka volt, akit Matild néni akkor megsiratott. Könnyeit a Jóisten felszárította, mert nagyon aranyos tanító néni volt még nyugdíjasként a lányoméknál is. Alig vártuk, hogy a napközibe őt hívják helyettesíteni. Szívesen ment, mindannyiukat angyaloknak hívta, nála még a fiúk is angyalszárnyakkal tudtak futkosni.
.

Figyelem! A „SZAVAZÁS” gombra kattintva a szavazó oldalon lehet a novellára szavazatot leadni.

A „csillagozás” nem számít bele az eredménybe.