TEL: 29 954 303 - E-MAIL: info@triviumnet.hu

Trivium Egyesület Szemináriuma – Oktatói vélemény a képzésről

4.8
(16)
A féléves Hogyan írjunk regényt? online regényíró képzés harmadik kurzusa lezárultával az egyesület honlapján a résztvevőktől elolvashattunk néhány véleményt/ajánlást, majd a nyertesekkel készült interjúkat, amelyekből kiderült, hogy mit jelentett nekik a Szeminárium, és hogyan élték meg a képzési időszakot.
Most a „másik oldalról” szeretnék megosztani néhány gondolatot és érzést az olvasókkal, azokkal a résztvevőkkel, akik már befejezték a képzést, és azokkal is, akik ezután jelentkeznek majd rá. Talán vannak olyanok, akiket az is érdekel, hogy mit jelentett nekem mint az egyik oktatónak a Szeminárium, és hogyan éltem meg én a képzési időszakot.
.
Sokan mondják, hogy regényt írni egyáltalán nem nehéz, csak fantázia kell hozzá, türelmes fenék és megfelelő mennyiségű betű, amit megfelelő sorrendben írnunk le. Ez részben igaz, de túlzottan leegyszerűsíti azt a folyamatot, mialatt egy kósza ötletből kiadásra kész regény születik.
Mindenki másként lát hozzá az ötlete megvalósításához, de bárhonnan induljon, bármilyen utat járjon be, a cél többnyire ugyanaz: valamilyen formában eljuttatni az olvasókhoz a történetét.
Kezdő, pályája elején járó íróval kevés kiadó foglalkozik, mert nem éri meg az olyan könyvek kiadása, amik nem termelnek elég profitot. A kezdő írónak ugyanis még nincs neve, és mivel az olvasók nem ismerik, rajongótábora sincs, a könyve nem fogyna, a befektetés nem térülne meg, viszont ahhoz, hogy az olvasók megismerjék a nevét, legyen rajongótábora, és fogyjanak a könyvei, valahogyan meg kellene jelentetnie azokat. Mivel azonban még nincs neve, sem rajongótábora, kevés kiadó foglalkozik vele, és így…
Szerintem sokan érzik a bosszantó, már-már leküzdhetetlennek tűnő ellentmondást. Olyan ez, mint a huszonkettes csapdája.
A kezdő írók egy része ilyenkor úgy dönt, majd magánkiadásban jelenteti meg a művét, így szerezve nevet és rajongótábort. Ez első blikkre jól is hangzik, mindaddig, amíg nem szembesül a könyvkiadással járó számos problémával, ami azonmód a nyakába szakad, amint elkezdi szervezni. Tegyük fel, hogy emberünk rátermett, és eléggé talpraesett is, szinte a kisujjában van az ilyenfajta szervezés, és sikeresen megjelenteti a művét e-könyvben (esetleg kis példányszámban nyomtatottan, ami eleve kizárja az ismertséget és a nagy rajongótábort), elkezdi reklámozni a neten különböző oldalakon, megkéri a családtagjait, barátait, rokonait, hogy írjanak felmagasztaló értékeléseket a regényéről, és olyan sok helyre benyomja a műve promóját, hogy már a csapból is az folyik. Ha szerencséje van, sikerül összegyűjtenie egy kisebbfajta olvasótábort olyan olvasókból, akik elhiszik, hogy jó regényt olvastak, csupán azért, mert még sosem olvastak igazán jó regényt.
Néhány éve a könyvpiacot gyorsuló tempóban árasztják el a divatos témájú szerkesztetlen, formázatlan, lektorálatlan irományok, amiket tizen-huszonéves „írók” írnak, és lesznek népszerűek általa olyan olvasók körében, akik kis idő múltán megirigyelve a könnyű népszerűséget maguk is írásra adják a fejüket szép lassan lejjebb és lejjebb víve a színvonalat.
Azonban felmerül itt egy égetően fontos kérdés…
Akik manapság írók szeretnének lenni, vajon mindannyian az efféle olcsó népszerűségre, avagy „tizenötperces hírnévre” vágynak, dicsérettől ömlengő hozzászólásokra netes oldalakon, vagy szeretnének valóban jó íróvá válni, és valóban jó regényeket létrehozni annak az árán is, ha egy szubjektív sikerlistán nem kerülnek vele azonnal az élmezőnybe?
Úgy gondolom, hogy nem!
Erre remek bizonyíték a regényíró képzésünkre jelentkezők nagy száma, és azok a résztvevők, akik bejutottak, és miután elvégezték – akkor is, ha nem lettek győztesek –, immáron erősebb íráskészséggel és jelentős tapasztalattal felvértezve folytathatják a megkezdett munkát, és válhatnak igazán jó íróvá, kezükben egy-egy igazán jó regénnyel. Ugyanis mindenki, aki végigjárta a három szintet – az is, aki valamelyiken kiesett vagy kilépett – már nem tekint ugyanúgy a regényírásra, mint előtte. A végzősök összevethetik a képzés kezdetén kapott első korrektúrákat és értékeléseket a képzés végén kapottakkal, és akkor felismerhetik, hogy honnan indultak, milyen utat jártak be, és végül hova érkeztek.
Hatalmas a különbség.
.
A harmadik szemináriumi képzésre rendkívül erős csapat jött össze. Azért írom, hogy csapat, mert annak ellenére, hogy igazából senki sem tudott a többiekről, nem volt közös munka – a résztvevőket sosem mérjük egymáshoz, mindenkit egyedi módon, a saját fejlődésének ütemében okítunk –, jó csapatként viselkedtek: gyorsan kialakult a bizalom oktató és résztvevő között, megvolt az írás iránti feltétel nélküli alázat, az értékelések és a konstruktív javaslatok elfogadása. A javításokat vita nélkül elvégezte mindenki, és jól látszott a törekvés a fejlődésre. Szintváltáskor mi magunk is meglepődtünk a változáson, amit némely résztvevő mutatott.
A résztvevők a felvételük után „szét lettek osztva” az oktatók között, és onnantól csak a saját oktatójuk értékeléseire, hibajelzéseire és javaslataira kellett figyelniük. A munka egy előre megszerkesztett hetirend alapján történt, ami azt jelentette, hogy senkinek sem kellett adott időben a gép előtt ülnie, akkor végezte a feladatait, illetve akkor írt, amikor ideje engedte, de a hetirendben rögzített időpontokat be kellett tartania. Természetesen előfordult csúszás, amikor nem várt esemény hátráltatta a munkát, és olyan is, amikor az oktató nyomta be kicsit a féket, és kérte a résztvevőt lassításra, mert az írásán meglátszott, hogy túlhajszolta magát.
Többen elmondták – az interjúkban is szerepel –, hogy a hetirendet nehéz volt tartaniuk, mégis ez volt a legjobb inspiráció a folyamatos és kitartó munkára.
Nekünk is.
Ahogy a résztvevőknek, nekünk is megvan a saját életünk, családunk, elintéznivaló ügyeink, nem várt eseményeink, amikor esetenként nehéz tartani az időpontokat, elolvasni a megírt regényrészleteket, korrektúrázni, illetve értékelni azokat, de mindez minket is jobb munkára inspirál.
Azok között, akiket én okítgattam, nem találtam kirívóan rossz íráskészségűt – az ilyen egyébként be sem kerülhetett volna a képzésre. Találkoztam viszont tapasztalatlansággal és gyakorlatlansággal – ez természetes –, vagy kiváló íráskészséggel, amely gyatra történethez társult, és vice versa remek ötletből építkező történettel, csapnivaló kivitelezéssel.
Tudni kell, hogy bármelyik szinten ki lehet pottyanni a képzésről, amennyiben az oktató úgy ítéli meg, hogy a résztvevő képezhetetlen, nem mutat fejlődést, esetleg túl nagy a szembenállása az oktatóval – régebbi képzéseken előfordult, hogy a résztvevő egyáltalán semmilyen észrevételt vagy tanácsot nem volt hajlandó elfogadni az oktatójától, az értékeléseket a személyének szóló sértésként élte meg –, vagy a története sehova sem vezet, semmitmondóvá válik. Ugyanakkor tovább lehet jutni a következő szintre akkor is, ha a résztvevőn akár csak egy aprócska fénysugár is felvillan, ami arra utal, hogy megvan az írás iránti lelkesedése, igazán akarja, amit csinál, és persze a története is jó.
A résztvevők többsége a kezdő írókra jellemző hibákkal küszködött, úgymint a nézőpontok, igeidők helytelen használata, mondatszerkezeti, szórendi hibák… a szavak egybe- és különírása is sokaknál gondot okozott, illetve a szavak nem jelentésbeli használata, a helyesírási, nyelvtani, központozási hibákról nem is beszélve. Ezeknek a hibáknak a jelölése után a többség gyorsan ráállt a helyes használatra, ritkán követték el ugyanazokat a hibákat, de azért előfordult, aminek a figyelmetlenség volt az oka. Nem győzzük hangsúlyozni, mennyire fontos a szöveg többszöri átolvasása, és az átolvasás előtti pihentetése (ha van rá idő), hogy kissé távolabbról, idegenebb szemmel észrevehessék az elírásokat, és a betűhibákat is.
Kellemes meglepetés volt, amikor az egyik résztvevő, akiről gondolatban félig már lemondtam, mert addig úgy tűnt, leperegnek róla a hibajelzéseim és értékeléseim, váratlanul ugrásszerű fejlődést mutatott, és a szövegeit már nem kellett agyonkorrektúrázni, így tisztábbak és átláthatóbbak lettek.
Az is kellemes meglepetés volt, amikor egy másik résztevő a javaslatomra elkezdte átírni az addig gyengécske történetét, ami ezáltal hirtelen élettel telivé és háromdimenzióssá kezdett válni, és az is, amikor egy résztvevő a javaslatomra elhagyta a szörnyű, mostanában mégis felfoghatatlanul és értelmetlenül divatos E/1, jelen idejű nézőpontot, és miután átírta E/3, múlt időbe, az ő története is egyszeriben élni kezdett és plasztikussá vált.
.
Ezek a visszajelzések engem mindenképpen megerősítettek abbéli hitemben, hogy talán még nincs veszve minden, nem hiábavaló, amit csinálunk, mert ha léteznek olyan emberek, akik nem személyüket ért degradáló kritikaként fogják fel a jobbító szándékot, megvan a tehetségük és az akaratuk is jobb íróvá válni, akkor az első, legfontosabb lépést már megtették az útjukon, és mindazt, amit megpróbáltunk átadni nekik, a későbbiekben hasznosítani tudják.
Ha csak egy picit is segíthettünk nekik ezen az úton, már megérte.
.
.

Mennyire tetszett ez a bejegyzés?

Kattintson egy csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 4.8 / 5. Szavazatok száma: 16

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a bejegyzést.

Szerkesztő
Czinkos Éva (Eve Rigel) író, szerkesztő, multimédiafejlesztő, kiadványtervező, könyvborító-tervező, webfejlesztő, szemináriumi oktató, az egyesület elnöke

Hozzászólás

*

Solve : *
19 − 8 =