A diófa

– Fáradt vándor, ki erre jársz, és pillantásodat rám veted, állj meg egy percre, és hallgasd meg mondanivalóm!

Egy alig hallható hang ütötte meg fülemet. Épp hazafelé tartottam egy fárasztó nap után, a fejem zsongott a sok gondolattól, testem nyúzott volt. Két nagy szatyorral a kezemben igyekeztem mihamarabb hazaérni. Hirtelen az egyiknek a füle elszakadt és a bevásárlásom eredménye mind a földre hullott. Szanaszét gurultak a porban a piros almáim. Mérgesen kezdtem összeszedni őket és közben hangosan szitkozódtam.

– Állj meg egy percre és figyelj rám! – hallottam újra a halk hangot.

Körülnéztem, de az utcában egy lélek sem tartózkodott rajtam kívül. Egy hatalmas diófa nyújtogatta csak felém száraz ágait.

– Én vagyok!

Csodálkozva álltam, mikor tudatosult bennem, hogy a hang a diófából jön. Azon tűnődtem, hogy talán elment az eszem, agyamra ment a sok munka és végérvényesen megbolondultam.

– Állj meg egy percre! – ismételte.

Az órámra néztem, már rég otthon kellene lennem, de ez az egész olyan különösen elképesztő volt, hogy úgy gondoltam, megér egy percet.

– Hadd meséljek neked egy történetet, az én történetemet! – kezdte a diófa.

Termetéből ítélve tényleg nagyon öreg lehetett. Törzse vastag, itt-ott szép zöld moha fedi, ágai száma rengeteg. Lehet vagy száz éves, ha nem több!

– Nézz rám, figyelj és fülelj!

Leülök, szemben az öreg diófával és figyelek. Jó pár percbe telik mire fülem megszokja halk hangját és szemeimmel látni tudom azt, amit mutatni szeretne. Megtudom, hogy életét egy madárnak köszönheti, ő pottyantotta ki a csőréből. Szerencséjére pont jó helyre esett és a termékeny talajnak köszönhetően gyorsan gyökeret eresztett, majd növekedésnek indult. Ahogy növekedett, úgy változott körülötte minden, a táj, az emberek, az egész világ. Nem messze tőle ház épült, egy kedves pár udvarához tartozott immár. Az asszony gondoskodásának köszönhetően ő is családtaggá vált. Mikor már elég nagy volt ahhoz, hogy saját termése legyen, finom dióval hálálta meg a neki szentelt figyelmet. Az asszony a dióból finomabbnál finomabb süteményeket készített családja legnagyobb örömére. Az udvaron gyerekek futkároztak, játszottak, majd szépen lassan felnőttek ők is.

A diófa törzse megvastagodott, ágai megerősödtek, ahogy teltek az évek és cserélődtek körülötte az emberek és gyerekek.

Az utolsó családjáról mesélt a legtöbbet. Két kisgyerek volt a játszópajtása, akik egyszer hintáztak az ágára akasztott hintán, máskor pedig az apjuk által épített kis faházban éltek át különböző kalandokat. Volt ő kalózhajó, repülő erőd, de még űrhajó is. A gyerekek képzelete határtalan volt. Otthont adott az évek alatt a mókusoknak, madaraknak, egyszer még egy bagoly is fészket rakott az ágai között. Megvédte a kutyák elől menekülő macskákat és az anyjuk elől menekülő rosszcsont gyerekeket is.

Nem néztem egyszer sem az órámra, nem érzékeltem az idő múlását, csak ültem és hallgattam a diófa történeteit. Felhívta a figyelmemet valamire, amit már régen elfelejtettem, az élet színes, nem csupán fekete és fehér, de mi felnőttek ezt gyorsan elfelejtjük. Eszembe jutott a gyerekkorom, egy alkalommal, anyámmal egy boltban voltunk, mikor a hangszóróból megszólalt a kedvenc zenénk és mi táncolni kezdtünk. Nem érdekelt minket, hogy az emberek megbámulnak és összesúgnak a hátunk mögött. Jól éreztük magunkat és ez volt akkor a legfontosabb. A mostani életemre gondoltam. Olyan unalmas, sivár és monoton minden. Ébredés, munka, idegeskedés, háztartás, család, alvás. Mindennap ugyanúgy telik el. Sietni kell az iskolába a gyerekekért, különóra, házi feladat, fekvés, alvás. Rá kellett jönnöm, hogy elfelejtettem milyen élvezni az életet. Elsiklottam az apró szépségek, örömök felett. Felnőtt lettem! A gyerekek lelke oly tiszta még, látnak és hallanak olyan dolgokat, amiket mi már képtelenek vagyunk. Ha talán nyitott szemmel járnánk a nagyvilágban, nem lenne unalmas az életünk. Elég bátrak lennénk ahhoz, hogy saját magunkat adjuk, és ne foglalkozzunk azzal, hogy mit gondolnak rólunk más emberek. Vegyük csak le a szemellenzőnket, a világ itt van körülöttünk!

A diófa befejezte a történetét, de én még hosszasan csak üldögéltem ott. Úgy éreztem, kitisztult a látásom és kitárult előttem a világ.

– Köszönöm diófa! – mondtam halkan, mikor sikerült erőt vennem magamon az induláshoz.

Összeszedtem a cuccaimat, biccentettem a fának és útra keltem. Lassan haladtam. Figyelmesen lestem a körülöttem lévő épületek szépségét, a fák zöld lombjait, az ugató kutyákat és a lustán elterülő tarka macska bundájának különleges színeit. Elhatároztam, hogy ezután jobban odafigyelek majd mindenre és mindig szakítok időt arra, ami igazán fontos. Ezt a frissen megszerzett tudást, amit a diófának köszönhetek, igyekszem átadni mindenkinek, akinek van egy perce rám, nyitott a lelke és hajlandó meghallgatni.

Hazaérve a férjem idegesen fogadott.

– Hol voltál? Már rég itthon kellett volna lenned! – mondta.

Kezeimből ledobtam a földre a szatyrokat és átöleltem.

– Szánnál rám egy percet az életedből? – kérdeztem halkan.

Ő rám nézett, elmosolyodott és bólintott egyet.