A kitartásról

Hát elhiszem, hogy nagyon élvezed hajnal ötkor hallgatni a hangom, de nehogy azt gondold, hogy én szeretek ilyenkor felkelni… ugye, szép? Tudom. Sokat gyakoroltam. Énekesmadár vagyok, édesanyám tanított. Ő az énekesmadarak között is egy kiemelkedő tehetség, jobb, ha tudod. Tőle örököltem a hangom, meg azt is, hogy nem szeretek korán kelni, de az van, hogy aki ilyen korán kel, hiába ember, megérdemli, hogy hallja a dalom. Úgyhogy felkelek és énekelek, hogy megnyugtassam a lelkiismeretemet, és énekelek, énekelek, mindenkinek, aki ilyenkor úgy dönt, ébren lesz. (Túl sokan azért nincsenek. A reggel nyugodt, nincsen nagy tömeg. Szabadság, boldogság, csöndesség van, béke, igazán.)

Ugyanakkor, ha túl sokat vagy ébren, elkezdesz megőrülni, azt vallom. Az idő nyúlós masszává válik… sose akar véget érni. Annyi minden történik egy nap! Elnézem az embereket, mi mindent csinálnak… ha ügyesek, jó sok dolgot el tudnak egy nap végezni. Én is sokat tudok persze énekelni, de egy idő után úgy érzem, hogy egyszerűen csak túl sok lesz minden. Van idő gondolkodni. És az nem jó, ugye… mert látod, én is mivel kezdtem, anyával kezdtem…

Igazából…

Anya már nincs velem.

Anya.

Nincs velem.

Neki énekelem.

Miatta csinálom az egészet.

Te meg, hallgatod, és elhiszed, hogy micsoda szép szerelmes éneket… nem, nem, nem. Igazából siratom. Nem az az ének ez, amit te gondolsz. Jobb, ha tudod. Meg kellett mondanom.

Igazából nagyon is szomorú ez az egész valahol, és saját magamat is vigasztalom.
.

Hiányzik.
.

Éneklés közben visszamehetek az időben, mikor még együtt voltunk.

Most akkor… önző vagyok vagy segíteni akarok? Vagy mindkettő?

Na jó, nem is rosszak annyira ezek a hajnalok. Szépek. Nem látja ám mindenki a napfelkeltét… lemaradnak a varázslatról.

Még sötét van, még csend van, de tudod, hogy ez azért nem olyan, mint az éjszaka, hanem most még tele a nap lehetőséggel, el fog valami kezdődni, indulni; valami, amit nem tudsz kiszámítani… és én az énekemmel fogom bearanyozni.

Bizony, mert van egy anyukám, nem volt, hanem van, egy csoda-anyukám, és én énekelni fogok, érte, neki, miatta, és szép lesz és énekelni fogok, amíg bírok és ugye, anya, szép?

Ugye hallod?
.

Anya, reggel kell énekelnem, mert akkor talán te is meghallod, mert még csend van és nincsen túl nagy nyüzsgés és engem sem borít még be teljesen a gyász… és így talán eljut hozzád is, talán ilyenkor még nyitva találom azt az ajtót, az átjárót, amin átjuthatok hozzád.

Hadd hallják hát az emberek, a kutyák, a macskák, a lelkesek és a buták, mindenki. Ez az én dalom. Már mennyi éve… de nem fogom feladni soha, erős leszek és énekelek.
.

Ez is egy jó példa arra, hogy igazából nem tudhatod. Hogy fogalmad nem volt, hogy szomorú dalt hallgatsz. Ha nem mondom, meg se tudod. Soha. Durva, mi? Sose tudod, mit érez a másik. Nem tudod, miről énekel. Nem hallasz a szavak mögé. Sőt, nem is keresed az értelmét, nem akarod tudni, mi van a dolgok mögött.
.

Tudom, ti emberek beszéltek, de én úgy vettem észre, hogy csak úgy a levegőbe beszéltek. Csak úgy mondjátok, de amúgy… hát, jó lenne odafigyelni.

Jó lenne ötkor kelni, hallgatni kicsit a madárdalos csendet, aztán majd megtanulnátok… ha eléggé csendben maradtok, tényleg meghalljátok. Ha hajlandóak vagytok beengedni a csendet, és tanulni a hallgatásról, akkor mindent megtudhattok a kitartásról.
.

Csendesedjetek el.

Legyetek erősek.

Tartsatok ki.
.