TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

A sárga fiú

Jelige: River
.
.

Megszokott látvány lett a kedvelt, nyugodt budai kerület új társasházának szegletében már több mint egy éve, egész nap, egész éjjel, egész nyáron, egész télen csendben kuporgó fiú.
Láttam, ahogy ugyanabban a védekező pózban, csontos térdeit homlokáig felhúzva, fejét a térdeire támasztva, ijesztően vékony karjaival sovány lábait átölelve ül házunk védelmező ölelésében, és vár.
Hatalmas, szemeit is eltakaró kapucnija alól csak ritkán nézett fel, ilyenkor valamicske látszódott az aszalt, döbbenetesen sárga, valamikor vélhetően nagyon fehér arcbőréből és vízszínű, világos szemeiből.
Hajszínét nem mutatta soha, de átlátszó lábszáraiból, és szemeiből ítélve szőkés lehetett.
Nadrágja az időjárástól függően hol térdig felhúzva, hol bokáig lelógva- így üldögélt a ház oldalában, és várta az idő múlását. Csontos, meglepően hosszú ujjaival morzsolgatta pamut felsője rojtos, kibomlott, hosszú szálait, vagy zacskójából eszegetett.
Igen, volt mit ennie. Gyakran megállt egy autó, vélhetően szociális munkás látogatta, hosszasan beszélgetett vele, és letett mellé valamit.
A ház alatti pékségben dolgozó pékfiú szintén gyakran beszélgetett vele, vagy csak péksüteményt adott neki, amit aztán órákig majszolgatott.
– Az én unokám is lehetne. – A kontyos néni a házból minden nap megállt mellette, sokszor fél óra elteltével még mindig ott állt, vélhetőleg próbált valami magyarázatot, vagy megoldást keresni, de ő sem jutott többre egy-egy kiflinél vagy üdítőnél.
– Annyi idős lehet, mint a fiam – morfondírozott az elegáns nő a hatodikról.
– Hogyan juthatott ide? Miért ül itt, miért nem megy haza? Miért nem viszi haza a családja? Miért nem viszik el a szociális munkások? – tették fel a munkába siető nők reggelente, és a munkából hazajövet ugyanúgy megválaszolatlan kérdéseiket, és aggódva néztek oda, vajon ott kuporog még? Őt is nemrég babakocsiban tolták, óvodába, iskolába vittek, mint a többi fiatalt, mi történhetett? Miért lett ez az élete, itt ülve magányosan, nyilvánvaló függőségben, naphosszat a ház mellett, miért nem élheti úgy az életét, mint a többi fiatal? Meddig bírja így? Meg lehetne még menteni?
Huszonkettő ha lehet. Pár éve talán még zeneórára sietett, vagy bulizni, talán a közeli szép családi kertes házas övezetben nőtt fel és kényelmes szobában aludt, ki hibázott?
Nem volt mellette táska, nem voltak holmijai, féltve őrzött kincsei, váltóruhája, takarója, mint az aluljárókban, parkokban, padokon alvó embereknél ez megszokott látvány volt.
Nem volt mellette üres, de megkezdett üveg sem. Nem volt semmije, csak az ideje.
Csend van, békesség. A társasház nyugodt életét csak az öreg néni kutyájának gyakori ugatása, és a kicsik zajongása zavarja néha meg. A fiú sárgára aszalódott arcbőrrel ott ül, és némán nézeget. Mellette nagy üveg szénsavas üdítő, félig üres papírzacskó. Egykedvűen vár.
Nem féltünk tőle soha. Senkit nem szólított meg, nem kért semmit, nem bántott senkit, csak ült némán, soványan, sápadtan, és ujjaival babrált, vagy eszegetett valamit.
Ha láttuk, amint teljesen elgörbült háttal elvánszorog, akkor is tudtuk, hogy pár óra múlva ugyanoda visszaül.
Eltelt a jólesően meleg nyár, ősz lett. A fiú ott ült, felhúzott térdekkel, és várt. Őrült szél kerekedett, a bejárati ajtót két kézzel tartva, kapaszkodva jutottunk be házunk védő falai közé, a jóleső biztonságba.
Eltelt újabb néhány hónap. Ismét ítéletidő, villámlás, mennydörgés, viharos szél, a leeső csapadék mennyisége miatt a villamosok helyett pótlóbuszok jártak, mentők és tűzoltók rohantak el szirénázva a ház előtt.
A fiú kitartóan ott ült a ház szegletében a pékség és a dohánybolt között, felhúzott-átölelt didergő csontos térdekkel, kapucniban, és várt.
Jött az iszonytatóan zord február a fagyos szelekkel.
A fiú a megszokott helyen, felhúzott térdekkel, orráig lehúzott kapucniban, ugyanabban a térdeit is eltakaró, napszítta fakó felsőjében ült, és várt.
Újra eljött a tavasz, majd a nyár is, az alig három éve átadott házba egyre több lakó érkezett.
Benépesedett a közös udvaron lévő játszótér, a biciklis ételkiszállítók rendszeresen feltűntek, a teremgarázs megtelt, a belső udvarban gyerekek hangoskodtak, hintáztak, a liftekre már várni kellett.
A ház lakói élték mindennapi rohanó életüket, ismerős arcok köszöntek egymásnak munkába sietve, lakóközösség lettünk.
Reggelente a ház előtt megálló villamosaink csörömpölték melegen: odatartozunk, otthon vagyunk, ez a mi házunk, a mi életünk, a mi otthonunk, és igen, másfél éve valamiért része lett életünknek a sárga, átlátszó bőrű, házunk oltalmában kuporgó fiatal fiú. Hozzánk tartozik, a mindennapjaink története lett.
Lelkünkbe beívódott szorongással néztünk oda minden érkezéskor-távozáskor: vajon ott ül még? Vajon él még?
Egyik reggelre eltűnt, nem láttuk többé. Nem várakozik már a házunk szegletében. Nem tudunk róla semmit, csak sejthetjük az útját.
A környéken békesség van, a felnőttek munkába, vagy éppen nyaralni igyekeznek, a gyerekek vidáman szaladgálnak, nevetgélnek, bicikliznek. A villamosaink pedig máig sírón-csörömpölve emlegetik tragikus sorsát.
Valakinek a fia, az unokája, az öccse, a barátja, az osztálytársa, a cimborája volt. Egy nagyon fiatal fiú volt.
A drog egyik fiatal áldozatának emlékére
.
.


.
.

Szerkesztő
Adminisztrátor
  1. Guti Csaba

    Melankolikus hangulatú, szép visszaemlékezés.
    Gratulálok!

Hozzászólás

*