TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

A tavasz hírnöke

Jelige: Kalandárium
.

.
Tél tábornok még nem adta fel. Harcba küldte még lábon maradt csatlósait. De egyre többször veszítettek csatát Tavasz herceg csapatai ellen. Mosolyogva csitította a haragos zivatart a lágy szellő. Nevetve zúzta szét a zimankót a napsugár. Rügyet csempészett a fogyó hó alá a pajkos Tavasztündér.
Ganaly emlékezett, hogy minden tél végén megjelent a tisztáson, egy csudálatos szarvas. Mintha csak a tavaszt hozta volna el. Nem láthatta volna, mert nevelőanyja megtiltotta, de a gyermeki kíváncsisága mindig erősebb volt. Kilopózott hát, hogy meglesse, ahogy Repkény becéző szavakkal lépett a Csudafejűhöz, meghajolt előtte és halkan szólott hozzá. Olyan halkan, hogy a kis Ganaly nem is hallotta, így közelebb kellett, hogy lopódzon. Óvatlanságában rálépett egy száraz ágra, melynek reccsenése egy pillanatra meg is ugrasztotta a csodás állatot. Repkény alig tudta megnyugtatni. És akkor végre hallhatta, hogy mit is mondott az anyja.
.
Jó szél hozott Napkirálynak hátasa
Fagyott hóban, zivatarban merre jártál?
Atyánknak erdeit bejártad
Pataknak vizét felittad
Most szelet kavarsz, s hozol tavaszt
.
Eljött hát ideje a csudának
Ébressz medvét barlangjában, riassz jeget a tavon
Hervaszd le a jégvirágot
Szép jövőnek hírhozója
Hozzál nekünk Új Világot
.
Jóságos Földanya ébredj!
Simogasd a fákat, hogy rügy fakadjon
Öltöztesd virágba összes gyermeked
Nevelj gyenge füvet a legelőnek
Tiszta forrást a szomjazónak
.
Utad járod szakadatlan Arany Férfi
Tárd ki palotádnak hétpecsétes kapuját
Tekints le a pusztára, pillants be a sátorba
Sötét erdőre vesd fényességed sugarát
Hozz világosságot, űzd el a hamisságot
.
Pázsittal szegett föld, zöld selyemfű
Puha gyepben vetett ágyad
Szagos rozmaringgal bélelem
Bűvös erőd bontsd ki menten
Szárnyalj szélnél sebesebben
.
Fogadd el most áldozásom
Hajtsd meg csudálatos fejedet
Illatos kakukkfű koszorúmat
Hogy ezer ág-bogadba akasszam
Vidd el Arany Atyácskának
.
Eredj most, uccu! Illa berek
Bújtassanak nádak, erek
Bújj bozótba, cserjés pagonyba
Vadászok, íjas ember fiai elől
Patád nyomán sarjadjon zsenge vessző
.
A Csudafejű büszkén állt Repkény előtt. Mikor az kérte, óvatosan hátralépett, egyik lábát meghajtotta és lassan leengedte agancsának ezer ágbogát és már a koszorúval együtt emelte fel újra. Hosszan az asszony szemébe nézett, majd egy halk horkantással elfordult és egy pillanat alatt beleveszett a csalitosba.
Ganaly tátott szájjal bámult a Csudafejű után. Máskor is napokig a hatása alatt volt a szarvas megjelenésének, de ez a mostani egy életre beleégett az emlékezetébe. Ugyanis a következő pillanatban Repkény kikapta a rejtekéből és úgy elverte, hogy még felnőttként sem szívesen emlékezett vissza rá.
– Mondtam, hogy maradj a sátorban! – rikácsolta, miközben agyba-főbe verte egy husánggal.
A következő hetekben tökélyre fejlesztette a cserkészést, a lesből támadást, a napokig tartó rejtőzködést, az álcázást és azt, hogy hogyan élje túl mindezt. Pillanatok alatt vált láthatatlanná. Olykor már Repkényt is sikerült meglepnie.
Addig gyakorolta a rejtőzködést, míg végül alaposan eltévedt. Pedig jól ismerte az erdőt.
Amikor rájött, hogy utat vétett, nem ijedt meg. Ifjú kora ellenére is nagyon jól feltalálta magát és Repkény is alaposan felkészítette a váratlan helyzetekre. A nap járását követve majd hazatalál, gondolta. De mire ezt kigondolta a nap lement. Az erdő zaja elült és titokzatos neszek, távoli sikolyok hallatszottak mindenfelől. Ganaly most sem esett kétségbe, hiszen macskaszemeivel a legapróbb állatok surranását is tökéletesen látta. De a csillagokat nem! Most nem!
A semmiből olyan zivatar keletkezett, amilyet még nem látott tavasszal. Baktatott hát lehajtott fejjel a helyesnek vélt irányba, míg végül talált egy zugot, ahol meghúzhatta magát. Bevackolt és azonnal didergős álomba merült.
Álmában is szakadt az eső. A dörgés és villámlás azonban alábbhagyott és a zivatar közepébe megérkezett a pirkadat. Az átható fényben egy furcsa, madárszerű, aprócska felhő jelent meg. Majd hatalmasra duzzadt és egy iszonytató csattanással öklendezte ki magából a világ legszebb ménküveit. A villámok képeket rajzoltak az égre. Sosem látott lényeket, csudás történeteket.
És a villámok festette egyik csudalény megelevenedett. Egyenesen felé suhant hatalmas szárnyain a félelmetes Gyíkkirály. Mélyen ülő, sötét szemei villámokat szórtak, orrából bűzös, kénes füst szivárgott. A hátán, akár egy lovas, egy férfi ült. Mellkasán díszes bőrvért oldalán hímzett tarisznya, nyakában, a vad szárnyalástól harsogón lobogó, éjfekete palást. A Garaboncos! A Gyíkkirály ekkor kitátotta a pengefogakkal teli száját és izzó lángcsóvát okádott Ganalyra. Az ekkor már halálra rémült gyermek védekezőn maga elé kapta a kezét és a szemét behunyva, összekuporodva roskadt a földre. Csend lett.
Riadtan eszmélt álmából.
A vihar lassan elvonult, halvány derengés töltötte meg a nyírkos erdőt.
Az ő ruhái sem voltak szárazak még. Leverte a víz a gonosz álomtól és… és a kabátja ujja füstölt a bal kezén.
Letépte magáról a füstölgő rongyokat. A karja is megégett.
.
luruhT
.
Ez a kép égett a csuklója fölé a bőrébe, a húsába, az agyába.
De ettől a tavaszi hajnal még nem lett melegebb. Sőt! Nagyon is csípősre sikeredett. Fázósan húzta magára a köpenyét.
Az első derengés lassan gyűrte maga alá a sötétséget. A csillagok lassan kihunytak s átadták a helyüket a napsugaraknak. Arany Atyácska keletről érkezett szélesen, melegen mosolyogva. Legszebb hátasát nyergelte fel a reggelhez s arannyal hintette meg a vidéket. Elsőnek a dombok közt lakó nyúl és rókafik másztak elő a nyírkos fűbe, megízlelni a reggelt. Az apró madárkák pityeregve ébredeztek a hűvös fészkekben. A tisztásra kilépve hatalmas agancsát meghajtva, az Erdő királya, a Csudafejű is köszöntötte Arany Atyácskát, aki visszamosolygott reá, a még ritkás lombok közt. S elindult a verseny életre halálra rókák és nyulak közt. A toportyán őzhúsra fenekedett s a mackó mézes reggelijébe fogott bele épp a vadméhek nagy bánatára. A világ álmosan ébredezett. Ganalynak is jól esett a tavaszi lombok között átszűrődő lágy napfény. Fázósan húzta magára a köpenyét. Arra gondolt, hogy vajon még milyen csudát tartogat majd nekik ez az új nap?
A fák közül kilépve szégyenlős hóvirágokat és rejtőzködő ibolyákat kerülgetve, térdig harmatosan ballagott bele a tavaszba. Sajgott még a karja. Fájósan tapogatta. Észre sem vette, hogy maga mögött hagyta a tél csendjét. A lapos reggeli napsugarak dalra fakasztották a pintyeket és poszátákat, kiket a citromsármány kísért furujáján. Gyenge virágillat próbált a magasba emelkedni, de a friss szellő felkapta és messzire repítette.
Teljesen belefeledkezett az önsajnálatba, miközben a madárdal ritmusára leszegett fejjel bandukolt hazafelé. Ismerős volt már a táj. Innen akár csukott szemmel is haza talál, gondolta. Amikor felnézett a reggeli merengésből a Csudfejű állta útját. Szarvának ág-bogán még ott csüngött Repkény kakukkfű koszorúja, csak most apró, lilás rózsaszínű és vörös virágocskák borították és az óvatosan tapogatózó indák kezdték befutni a teljes, színes zuzmókkal borított agancsot. Egy kisebb halom tetején állt. Az alacsonyan járó nap pedig a csudás fejdísz két ága között világított át, épp Ganaly szemébe. Elsőre nem is tudta eldönteni, hogy csak káprázat, amit lát, vagy valóban az Erdő királya áll-e előtte.
A hatalmas szarvas leszegte a fejét és sokatmondón a szemébe nézett. Aztán különös táncba kezdett. Nagyokat toppantott, fordult egyet, majd újra, de most nagy rögöket rúgott ki a csekély halom tetejéből. Még párszor megismételte, s mire végzett egészen jelentős gödör képződött a paták nyomán. Hátra lépett és Ganalyra pillantva intett a fejével. Mintha azt mondaná… Áss! A fiú letérdelt és a két kezével ásni kezdett. Közben felnézett a Csudafejűre, aki csak állt és figyelt. Egy közeli fáról letört egy ágat és azzal folytatta az ásást. Kifordított egy csontot. Felnézett újra a szarvasra, aki két nagyot toppantott a patájával… Áss tovább!
Folytatta hát a nedves föld túrását. Több csont is előkerült, valamint egy koponya. Aztán a csontok alatt a faág megakadt valamiben. Kapart tovább, míg elő nem húzott egy sáros láncot, ami rá volt tekeredve egy posztóba csavart, míves bőr tokba dugott, díszes tőrre. A Csudafejű meghajtotta kecses nyakát és gyors szökkenésekkel eltűnt az erdőben.
Ganaly megtisztogatta a tőrt és a láncot is, melyen egy aranyló medál lógott egy tűzvörös kővel a közepén. A nyakába akasztotta, a tőrt pedig felfűzte az övére és újra elindult hazafelé. Azonban a medál halkan rezegni kezdett és a kő a halom felé fordította. Akármerre próbált indulni a kő és a medál mindig visszafordította. Visszatért hát a sírhoz és tovább ásott az ággal. Most a medál volt segítségére. Forgással és rezgéssel jelezte, hogy merre keressen. Egy hosszú, kétújnyi vastag botot talált. Nehézkesen emelte ki a földből. Egy csontos kéz tartotta vissza. Óvatosan lefejtette az ujjakat a botról. Az egyiken egy gyűrű volt, rajta a medál kövének a párja. Lehúzta és maga elé tartva nézegetni kezdte. A medál magához vonzotta a gyűrűt. Épp összeillettek. A rúnák egymásba kapaszkodtak és a két kő lágy dallammal olvadt eggyé miközben a botba vésett vonások és rúnák színesen világítottak. A dallam bekapcsolódott a madárdalba és vele együtt messze szállt. Nem volt hangos, de mégis mindenhová eljutott. Amerre elhaladt ott az ébredező tavasz bimbózó rügyet fakasztott, ezerszín virágot festett, illatos virágport hintett s a madárkórusnak örömódát vezényelt. Reményt adott az életnek és életet a reményeknek.
Ganaly még sosem látta ennyire szépnek és színesnek a világot. Hisz annyi csudát látott egyazon reggelen, amiről előtte álmodni sem mert. Minden baját feledve, mosolyogva indult újra hazafelé.
.
Thurul
.
.


.
.

Szerkesztő
Adminisztrátor

Hozzászólás

*