Previous Story
A telefonbetyár
Posted On 2023 márc 16
Comment: 0
Jelige: Raszputyin
.
.
Nem bántam meg azt a napot, amelyiken hallgattam az apámra, és az ő nyomdokaiba lépve gazdálkodó lettem. Farmer – mondhatnánk, ha az USA-ban élnénk, de mivel csak a kiskunpiripócsi tanyákig jutottam, így nemes egyszerűséggel parasztnak hívnak. De nem bánom! Ha tudnák a lányok, mennyibe kerül egy traktor, mindegyiknek parasztfiú kellene. Ez tuti!
Az egyik késő éjjel éppen a feleségem mellé bújtam, hogy a teste melegénél leljek egy kis vigaszt az aznapi fárasztó robot után, amikor váratlanul megszólalt:
– Jenő!
– Mondd… – mormoltam, mialatt gömbölyded testét simogattam a hálóing alatt.
– Ne izélj már, Jenő! – mondta zaklatottan, és lefogta a kezem. – Valaki járkál az udvaron! Biztos ki akarnak rabolni minket…
Rémeket látsz, akartam mondani, de akkor már nekem is feltűnt a halvány fénynyaláb, ami a fészer rései között tört utat magának.
Égve felejtettem a villanyt – futott át agyamon a gondolat.
– Aludj nyugodtan, mindjárt elintézem.
Mialatt a fészerig lopakodtam, magamhoz vettem egy paradicsomkarót, biztos, ami biztos, bár szent meggyőződésem volt, hogy senki sincs bent.
Tévedtem. Két jól megtermett alak éppen akkor pakolgatta a legnagyobb lelki nyugalommal traktorom pótalkatrészeit.
Óvatosan visszalopakodtam a házba, és gyorsan tárcsáztam az ominózus számot.
– Rendőrség. Ön a… – kezdte egy unott hang.
– Hagyja a fenébe a protokollt! Betörők vannak a fészeremben! Jöjjenek olyan gyorsan, ahogy csak tudnak! – mondtam nem kis izgalommal a hangomban, mert nem szerettem volna, ha a tolvajok kereket oldanak a méregdrága alkatrészekkel.
– Nem tudunk. A városban épp bankrablás folyik, mindenkit kivezényeltek. Nincs szabad kapacitásunk, csak én kuksolok itt egyedül. Hívjon vissza négy-öt óra múlva!
Atyaúristen! Addig nemcsak kifosztanak, de még el is adják az alkatrészeimet. Mindezt végig se tudtam rendesen gondolni, már meg is szakadt a vonal.
Némi töprengés után mentő ötletem támadt! Vártam egy kicsit, majd körülbelül három perc múlva újra tárcsáztam a közeli rendőrség számát. Ugyanaz az álmos hang vette fel a kagylót.
– Már nem kell jönniük – mondtam teljes lelki nyugalommal. – Elintéztem.
– Mi van…?! – A hang szinte kilyukasztotta a dobhártyámat.
– Fogtam az öregapám kaszáját, és lecsaptam a hülye fejüket.
Szentséges atyaúristen, hallottam még messziről, mialatt helyére tettem a kagylót.
– Elintézted? – kérdezte a párom félálomban, miközben visszabújtam mellé.
– El. – Majd mint aki jól végezte dolgát, lekapcsoltam a lámpát.
Még el sem vackolhattam magam rendesen, amikor robbanásszerű zajjal kinyílt az ajtó, és a Terrorelhárítás emberei elözönlötték a szobát. Pislantani se volt időm, már kattant is csuklómon a bilincs.
– Megvannak a hullák? – dörögte emberei felé csuklyás Fantomas, akik csak a fejüket csóválták, és két, minden ízében reszkető, megbilincselt alakot tereltek a szobába.
A tolvajokat!
Amikor magamhoz tértem döbbenetemből, röhögni kezdtem.
– Magának meg mitől van ilyen virágos jókedve, ember?!
– Úgy látom mégiscsak volt szabad kapacitásuk!
.
.
.
