TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Alkonyat és pirkadat

Jelige: Kalandárium
.

.
Már késő délután világossá vált, hogy ki nyeri meg az őrséget. A többiek mind kidőltek. A két napja tartó duhajkodásból mindenki alaposan kivette a részét, Pipi kivételével. Ő is képviselte volna a családját és hazáját a nagy vígalomban, de mire megérkezett a többiek már épp végeztek az falu végi Kurta kocsma készleteivel. Pedig olyan szépen elképzelte!
Évek hosszú során űzte, hajtotta a vágy, hogy megszabadítsa a világot a Lúdvérctől. A Féreg megmételyezte a világot. Szűk, sötét utcákon gyilkolt, vagy díszes palotákban szított háborút. Ótvart hintett az arcokra, himlőt, leprát a falvakra, városokra. Fekélyt és fenét rakott az itatókba. Dúlt, rombolt amerre csak járt. Mióta Pipi rúnáktól és rovásoktól díszes botja majdnem kioltotta rút életét, még dühödtebben pusztított. Furulyát faragott emberi csontokból, szélhárfát font bőrből és napon szárított fülekből. Hulláktól és dögöktől bűzös, fekete füst fojtogatta mindenfelé a Tejillatú pusztát.
Útja során Pipi gyógyított, özvegyeket vígasztalt, árvákat istápolt. Foltozta a világ virágos szövetének szakadásait, melyen a Lúdvérc ejtett szörnyű sebeket. Míg végül utolérte. A küzdelem kettejük közt nem volt sem lovagias, sem szép, sem kiegyenlített. Főleg azután, hogy a Féreg átváltozott hatalmas éjfekete sárkánnyá. Kéjes élvezettel nyársalta fel a kis vajákot acélos karmaival. És itt véget is ért volna Pipi története, de az utolsó utáni pillanatban a szénfekete, orkánt felhasította a szivárvány, utat nyitva a csodás kék sárkánynak és urának a Garaboncosnak. Tarka szélvészként csapott le a Féregre és nem is kegyelmezett neki. A Garaboncos eközben Pipit segítette. De a csata véget is ért eközben. A fekete és kék acélpikkelyek közt egyre gyérülő fekete vérpatak csordogált. Pipi fáradtan suttogott el magára pár gyógyító igét, s hintette meg szörnyű sebeit gyógyfűkeverékkel. Ám a Garaboncos nem volt fáradt. Felült sebesült sárkánya nyakába s Pipi botjával a kezében elköszönt majd lassan a magasba emelkedett.
– A botom… – suttogta utána Pipi. Többre nem volt ereje.
Már épp lemondott szeretett örökéről, amikor az a felhők magasából zúgva belefúródott előtte a földbe.
– Úgysem tudom használni! Találkozunk holdtöltekor a Kurta kocsmában… – hahotázott a magasból a Garaboncos, miközben eltűnt a szivárványban.
Pipi gyógyult, ahogy csak bírt és szedte a lábát, de így is lekéste a nagy tivornyát. A Garaboncos nem várt rá. Alkalmi barátokat verbuvált és alaposan megünnepelte a győzelmet.
Aztán a sörgőzös trágárságokat ordítozva, egymást lökdösve, röhögve vonult át a „vert had” a szomszédos csűrbe. Ott aztán dőltek jobbra-balra és úgy is maradtak. Szinte azonnal hangos horkolással telt meg az aprócska csűr, kotlós anyó és a csibéi legnagyobb riadalmára.
Pipi az elhagyott asztalok romjaiból egy fél kappannal, kevés cipóval és egy kancsó összeöntögetett sörrel fölfegyverkezve foglalta el az őrhelyét a kis csűr padlásán, ahonnan jól rálátott a faluba vezető útra. Jól megfigyelhette ahogyan a kis völgyben kanyargó patak partján nyújtózó fák árnyéka előbb megnyúlt, majd lassan elveszett a korai alkonyban. Ahogy tekintete elhagyta a két partot ölelő öreg hidat, még látta a mezőn az ősz virágainak pompáját. Csicsóka és őszi zsálya, kék seprűvirág és varjúháj, levendula és köles kínálta utolsó aranyát. De a méhek már pihenőre tértek. Nem úgy a tücskök és a kabócák. Ők csak most kezdtek bele a muzsikába. A virágillattól részegen húzta a zenekar az altatót, míg bele nem kezdtek a szólisták. A szúnyoghegedűk hangjára Pipi hamar csűrdöngölősbe kezdett.
Amint a nap sárgán-vörösen eltűnt nyugati hegyek mögött az erdő-mező vadjai mind elcsendesedtek. Várták, hogy a telihold kövéren, lustán kimásszon a tölgyesből és felüljön a göncölszekér bakjára. Nehézkesen, nyikorogva, évmilliók imáival rakottan vágott neki az öreg szekér a csillagos égboltnak.
A denevérek által alaposan megritkított szúnyoghadak visszavonulót fújtak. A vén fülesbagoly álmosan pislogva, de a fülét hegyezve figyelt. A magas fűben motozó vacsora hívó szavára némán a levegőbe emelkedett s hamarosan egy cickánnyal a karmai közt tért vissza.
De Pipi ebből már semmit sem látott. Miután elfogyasztotta a szerény vacsoráját s „kitáncolta” magát a szúnyogzenére a pillái elnehezültek. A gerendának dőlve, fejét a mellére hajtva, mély átéléssel folytatta az őrködést.
Álmában otthon járt. Gyermekként a jurták közt szaladgált s Anyácskát faggatta a világ kerekének forgásáról, Arany Atyácskáról, a Napkirályról s a Szélkirályról. De mégis mindig a maga meséje tetszett neki a legjobban. Hogy hogyan veszett el csecsemőként, miközben Anyácska édes szamócát gyűjtött a dombok alján, s hogyan találtak rá illatos pipitér vánkoson, édes álmok között. Rakoncátlan vörös fürtjei, angyali arcocskája hogyan bűvölték el a reá találó lányokat, asszonyokat. Anyácska eztán csak Pipikémnek szólította. Később a család, majd a falu népe is! Így lett ő Pipi mindörökre.
Eközben a szekér lassan, de feltartóztathatatlanul haladt a csillagok fehér útján. Átgördült Arany Atyácska teljes birodalmán. elhaladt a Tetejetlen fa felett. Vitte az emberek imáit a malomba. A Szélkirály forgatta a malom kerekét s a Napkirály lisztet őrölt. Ezüst Anyácska kovászt dagasztott és gőzölgő, édes kalácsot sütött reggelre, Arany Atyácska asztalára.
Amikor a kendermagos kakas a hajnalt köszöntötte, a vén kocsis épp nyugovóra tért a hegyek között. A kakasszóra Pipi szeme kipattant, s riadt bűntudattal nézett körbe. Hamar megnyugodott azonban, mert a barátai még mindig ugyanazt a nótát fújták alatta, amibe este belekezdtek. Fázósan húzta magára a köpenyét, mert igencsak csípősre sikerült a hajnal.
Az apró madárkák pityeregve ébredeztek a hűvös fészkekben. Az első derengés fázósan gyűrte maga alá a sötétséget. A csillagok lassan kihunytak s átadták a helyüket a napsugaraknak. Arany Atyácska keletről érkezett szélesen, melegen mosolyogva. Legszebb hátasát nyergelte fel a reggelhez s arannyal hintette meg a vidéket. Elsőnek a dombok közt lakó nyúl és rókafik másztak elő a nyírkos fűbe, megízlelni a reggelt. Hatalmas agancsát meghajtva, az erdő királya, a Csudafejű szarvas is köszöntötte Arany Atyácskát, aki visszamosolygott reá. S elindult a verseny életre halálra rókák és nyulak közt. Toportyán őzhúsra fenekedett s a mackó mézes reggelijébe fogott bele épp a vadméhek nagy bánatára. A világ álmosan, fázósan ébredezett. Pipinek is jól esett a deszkák között átszűrődő lágy napfény. Arra gondolt, hogy vajon milyen csudát tartogat majd nekik ez az új nap?
.
.


.
.

Szerkesztő
Adminisztrátor

Hozzászólás

*