Previous Story
Az íróasztal
Posted On 2023 márc 16
Jelige: Harka
.
.
Dédapám asztalos volt, bútorasztalos. Nagyon szép bútorokat készített. Nagyapám azonban már nem folytatta az apja mesterségét, tanár lett. De ő is nagyon ügyes kezű volt, szeretett barkácsolni, főleg játékokat készített. Sokan csodájára jártak annak a várnak, amit apámnak csinált, vagy annak a bábszínháznak, amivel apám nővérét lepte meg az egyik születésnapján.
Apám az egyetem elvégzése után a fővárosban maradt, de nekem emlékezetesek maradtak azok a nyarak, amiket vidéken, a nagyapámnál töltöttem. Nagyapám halála után apám nem adta el a házat, megtartotta hétvégi nyaralónak.
Egyszem gyerek vagyok, de a családi kötelékek mindig is fontosak voltak a számomra. Apám nővérével, az én keresztanyámmal és az unokanővéremmel nagyon jó a kapcsolatom.
Jó tanuló voltam, és ösztöndíjasként kerültem először Londonba, majd Amerikába, ahol először ideiglenesen vállaltam munkát, majd a családommal együtt egy egyetemi városban éltem.
Apám halála hirtelen következett be, és a temetés után nem maradhattam sokáig. Ancsát, az unokatestvéremet kértem meg, hogy segítsen elintézni a hivatalos dolgokat. Apám pesti lakását meg akartam tartani, de arra nem lett volna időm, hogy még a nagypapa vidéki házát is fenntartsam. Ancsa megígérte, hogy eladja a házat, a benne lévő bútorokkal és szerszámokkal együtt.
Amikor újra hazalátogattam, Ancsa elmesélte hogyan sikerült eladnia a házat, a bútorokat. Amikor ott tartott, hogy egy nagy íróasztalt is megvettek a szekrénysorral együtt, félbeszakítottam.
– Miféle íróasztalt?
– Hát azt a hatalmas négy fiókos íróasztalt. Tudod, ami ott állt a nappaliban. Nem emlékszel, hogy hányszor mondtuk nagypapának, hogy nem illik abba a szobába?
– De emlékszem.
– Mi van veled? Olyan sápadt vagy.
Nem feleltem. Magam előtt láttam az íróasztalt és nagyapát, ahogy egyszer nagy titokzatosan odahívott az asztalhoz.
– Gyere, mutatok valamit – súgta. – Látod ezeket a fiókokat?
– Igen.
– Nyúlj bele a legfelsőbe! – biztatott.
Belenyúltam.
– Na észreveszel valamit? – kérdezte.
– Nem – ráztam meg a fejemet.
– Figyelj csak, a fiók nem olyan mély, mint amilyen hosszú az asztal. Mit gondolsz miért?
– Nem tudom.
– Mert itt hátul, van egy titkos retesz.
Kívülről nem látszott semmi. Nem volt zár, fogantyú.
– Ki lehet szedni a csavart – mutatta nagyapa, és levette az asztal hátulját.
Ekkor már láttam, hogy valóban az összes fiók jó harminc centivel rövidebb. A titkos rekeszben egy doboz volt.
– Mi van benne? – kérdeztem kíváncsian?
– Néhány régi pénz – felelte nagyapa és kinyitotta a dobozt.
Főleg pengő volt benne az inflációs időkből, meg egy-két korona.
– Dédnagypapa készítette ezt az íróasztalt. Ő a családi ékszereket tartotta benne – tette hozzá nagyapa.
– Azok hol vannak? – tudakoltam mohón, mert a képzeletemet igazán felgyújtotta a titkos fiók.
– Nem sok maradt belőlük. Volt, amit eladtunk, volt, ami elveszett.
Bólintottam. Arról a családi hagyományról, hogy a dédnagypapa vastag karikagyűrűjét a nagyapa elvesztette a kertben, már én is hallottam.
Elmeséltem mindezt Ancsának, aki döbbenten nézett rám.
– Miért nem hallottam én erről soha?
– Nem tudom – vontam meg a vállamat. – Talán csak a fiúknak mesélték ezt el.
– Szerinted lehetett valami abban a titkos fiókban? – kérdezte később Ancsa. – Nagypapa később is tehetett bele még valamit. Vagy édesapád már kiüríthette?
– Nem tudom. Nem volt olyan sok ékszere a családnak.
De a dolog nem hagyott nyugodni minket. Nyomozni kezdtünk. Kiderült, hogy az a család, aki megvette az íróasztalt, már tovább adott rajta, mert túlságosan nagy volt. Címet nem tudtak, csak egy nevet meg egy telefonszámot. Telefonálgatunk, és ki tudja hányadik próbálkozásra megtaláltuk az illetőt, aki megvette. De már ő is tovább adta, elajándékozta.
Ezalatt a napok alatt állandóan ékszerek jártak a fejemben. Nagymama arany nyaklánca, amin egy szép medál lógott. Apám több ékszert vett anyámnak, egy ezüst kollekciót, amihez nyaklánc, karkötő és fülbevaló tartozott, néhány gyűrűt, brosst. Persze egyik sem képviselt hatalmas értéket.
Amikor meglett az íróasztal, megszerveztük az elszállítást, és a bútort az apám lakására vitettem. Az íróasztal betöltötte a nappalit. Ancsa mellettem állt, amíg leszereltem a hátsó lapot. Egy rongyba burkolt alaktalan valami került elő. Letekertem a ruhadarabot, és meglepetésünkre egy fegyver bukkant elő.
– Uramisten! – mondta Ancsa. – Ez micsoda?
– Ez egy második világháborús fegyver – forgattam elképedve. – Milyen könnyű! Nincs egy kiló sem. Vajon hány töltény fér bele?
– Vigyázz, nehogy elsüljön! – szólt rám Ancsa olyan élesen, hogy azonnal letettem a pisztolyt.
– Hogy kerülhetett ez ide? – szegezte nekem Ancsa a kérdést.
– Nagypapáé volt – feleltem. – Nem emlékszel, mennyit mesélt arról, amikor elszökött az orosz hadifogságból. Biztos akkor hozta magával.
Hallgattunk. Arra gondoltam, hogy egy hadifogolynak nem lehetett fegyvere. Hogy szerezte? Kitől? Hogy szökött meg? Kikkel? Miért is nem kérdezem meg tőle! Most már soha nem kaphatok rá választ.
– És most mit kezdjünk vele? – kérdezte Ancsa.
– Nem tudom.
– Nincs rá engedélyünk, nem tarthatjuk meg.
– Visszateszem a fiókba – mondtam, hogy megnyugtassam az unokatestvéremet, de tudtam engedély még egy fiókban tartott pisztolyhoz is kell.
– Úristen, mi lett volna, ha valaki más találta volna meg? – borzongott meg Ancsa.
Akkor nem beszéltünk erről többet. Meg sem fordult a fejembe, hogy kicsempésszek egy lőfegyvert. „Majd kitalálok valamit, mire legközelebb jövök” – biztattam magam. Két nap múlva visszautaztam Amerikába, és a repülés alatt az járt a fejemben, hogy hát igen, nekünk magyaroknak, olyan hányatatott a sorsunk, hogy egy regényes titkos fiókból sem a kincs kerül elő, hanem egy fegyver. Otthon a kisfiam elém szaladt.
– Apu, mit hoztál? – kérdezte kíváncsian.
Egy mesét, egy családi legendát, akartam mondani, de aztán csak magamhoz szorítottam. Majd akkor mesélem el, ha már nagyobb lesz, és a kézébe nyomtam egy fajátékot.
Egyszerű családtörténetnek induló novella, de az író fokozatosan emeli a feszültséget, és a történetet egy érdekes csattanóval fejezi be.
Gratulálok! Jó volt olvasni!