TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Az utolsó imádság után

Jelige: Paranoir
.

.
Késő éjjel volt már, mi mégsem tudtunk aludni. Ahogy körbe néztem a táborban, rettegő, riadt tekintetek néztek vissza rám, páran pedig szorosan összekulcsolt kezüket bámulták. Titkos szövetség volt ez, ami a hosszú hónapok alatt alakult ki.
Minden héten egyszer összegyűltünk egy imádságra. Ki-ki imádkozott a saját istenéhez, nem néztük, sosem kérdeztük, ki miben hisz. Itt egyenrangúak voltunk. Még a hitetlenek is kapaszkodtak ebbe az utolsó reménysugárba. Mert az volt; fény a sötétségben, ami a megváltás ígéretét hordozta.
Rettegtem. Minden egyes napom a félelem jegyében telt. Amiben korábban hittem, olyan gyorsan foszlott semmivé, hogy szinte felfogni sem volt időm. Merthogy idő sem létezett. Nem tudhattuk, hogy mi lesz holnap, még azt sem, hogy egy fél óra múlva mi vár ránk. És ez már nagyon régóta így ment. Lassan négy éve tartott a háború, én pedig két éve éltem itt, a laktanyában. Akárhányszor körül pillantottam, összeszorult a szívem: olyan sok társunk veszett oda!
Katonaorvosként szolgáltam lent, a déli határon. Valójában nem is ez volt a szakmám, boncmesterként végeztem, és egyetemre jártam. De minden a múlt homályába veszett ott és akkor. Fiatal voltam, mégis olyan terhet rakott rám a sors, hogy meggörnyedtem a súlya alatt. A fiúk pedig, akik korábban erősek, bátrak, macsók voltak, megtörten ülték körbe a törött lábú kis asztalt az egészségügyi sátorban. Hálaimát rebegtem, hogy az ágyak üresen álltak, egy kivételével, de mindegyik emlékeztetett is rá, hogy voltak nekik lakóik, akik már nem imádkozhatnak ma este velünk. Abban az egyben Kisbalázs aludt, a 18 éves vékony fiúcska, akit a tizenhatodik születésnapja másnapján soroztak be katonának. A laktanyában töltött első napomon ismertem meg, szörnyű fejsérülést kapott. A százados rám parancsolt, hogy műtsem meg, különben meghal. Még vitába is szálltam vele, hogy erre nem terjed ki a képesítésem, és nem akarok egy gyermek haláláért felelni, de engedelmeskednem kellett a feljebbvalómnak. Csodával határos módon túlélte az operációt, viszont lebénult a jobb karja, és lába is. A vezetőség mégsem engedte haza a családjához ezt a szegény kis gyereket. Ő pedig lelkes volt, harcolni akart és a humorérzékét sem vesztette el. Miután felébredt, naphosszat csak viccelődött, még egy leánykérést is kilátásba helyezett, amennyiben nem találom meg a férjemet. Kedveltem a srácot, számomra is vigaszt jelentett a sivár hétköznapok fájdalmas kavalkádjában. Fájt érte a szívem.
Itt volt még a két legjobb barátom is. Együtt nőttünk fel, később pedig feleségül mentem az egyikükhöz. Nem szerelem volt ez, inkább elköteleződés egymás iránt a legvégsőkig. Akkoriban még nem sorozták be a házas fiatal férfiakat, persze ez sem tartott sokáig. Miután szolgálatba helyeztek, hónapokig kutattam utánuk, hátha érkezik felőlük bármi hír. De végre itt voltunk, együtt. Mégsem tudtam szívből örülni. Talán nem is csak attól féltem, hogy cserben hagyom őket, hanem mert tudtam, hogy immáron véget ért a fiatalságom. Bimm-bamm. Odakinn szólt a harangszó, ami az éjfélt jelezte. Eljött a nap, a tűzcsend napja. Egy napnyi árnyéka a békének. Ilyenkor adtunk végtisztességet a halottaink, búcsúztattuk el őket, és küldük el a családjaikhoz.
Meghallgattam a fájó szívű kiskatonákat, tanácsokat adtam nekik, segítettük egymást. Elláttuk a sérülteket, néha énekeltünk is. Nem vidámság volt ez, inkább csak erőtlen kísérlet arra, hogy emberek maradjunk. Az otthon ott van, ahová a szívünk húz. Az én otthonom most itt volt.
A másnap reggel észrevétlenül virradt fel, én pedig hirtelen pattantam ki az ágyamból. Ez is a háborús élet hozománya: olyan reflexek fejlődnek ki, ami korábban nem is létezett. Napsugarak hatoltak kicsiny szobám mélyére, reménnyel töltve fel a reménytelenség meddő óráit. Csupa jó dolog jut ilyenkor az ember eszébe. A tavasz. A megújulás. Ígéret a boldogságra. Nevetések. De mindezt beárnyékolta a tény, hogy a én utam már régóta más irányokba tartott. A tudatom még nem érzékelte, amit az agyam legmélyebb zuga már üvöltött, hogy a mai nap más. Szörnyű dolog történt.
A tábor üresen állt. A távolból puskaropogás és kiáltozások hangjai hallatszottak. Nem akartam elhinni, hiszen ma tűzcsend van. Soha azelőtt nem szegték meg ezt a kimondatlan szabályt, elvégre is mindkét oldalon emberek harcoltak, családdal, szülőkkel, gyerekekkel, őket hazaváró feleségekkel. Országok csatája volt ez, nem a miénk, mégis nekünk kellett megvívni.
Az orvosi sátor kongott a némaságban. Hogy lenyugtassam pattanásig feszült idegeimet, kötszereket, orvosságokat rendezgettem, de ez a pótcselekvés sem volt képes elterelni a gondolataimat, egyre csak a rémület fekete árnya próbálta rabul ejteni lelkem megmaradt darabjait. Valahol mélyen már akkor tudtam, hogy ez a nap más, ma így vagy úgy, de vége lesz. És ez a gondolat csak még idegesebbé tett.
Órákig bolyongtam a laktanyában. Hallottam a fegyverropogást, a repülők zúgását, néha még kiáltásokat is érzékelni véltem, holott ez lehetetlen volt, de az agyam kapaszkodott ebbe a reménysugárba: élő embereket jelentett. Percről percre csak reménykedtem, mert mást nem tudtam tenni. Az idő még inkább lelassulni látszott, pedig szinte repült. Titokban egyikre sem vágytam. Végül felbukkantak. Ketten hoztak egy sérültet: eltalálta a lábát egy lövedék, vérzett. Halál sápadt arcát fájdalom könnyei csíkozták. Amint teendőm akadt, kevésbé tűnt riasztónak a várakozás. A hónapok alatt beivódott mozdulatok végre megnyugvást hoztak, a sűrű köd felszállt az agyamról. Ahogy telt az idő, úgy telt meg a sátor is. Sorban láttam el a sérülteket, akik pedig még képesek voltak járni és beszélni, szintén munkába állítottam. Egyre csak nőtt a létszám. Négyen-öten dolgoztunk talán a harminc ágy között sürögve, ahol ájult, félholt kis katonák állták ki a kínok kínjait. Sem a férjem, sem a legjobb barátom nem volt sehol. Ahogy Kisbalázs sem. Odakünn félre verték a harangokat.
A sarokban halkan szólt a rádió, megnyugtatásul a sátorban rekedt embereknek. Hallaniuk kellett, hogy mi történik odakinn a társainkkal, ha már nem lehettünk mellettük. A kötődés talán a legrosszabb, ami az emberrel történhet. Ragaszkodni helyekhez, eseményekhez, személyekhez, érzelmekhez, amik talán már a múlt részei. De ezen kötődés nélkül az ember képtelen létezni. A katonák mind odaigyekeztek, halkan vitatták meg a hallottakat. Közösen aggódtak és reménykedtek, folytatták a tegnap esti imádságot. Elgondolkoztam, hogy milyen lehet most a búcsú. Az, amelyik örökre szól. Amikor ki kell mondani, hogy vége, nincs tovább. És ez nem egy embernek szól, hanem sokaknak, akiket testvérként, bajtársként szerettél. Remélik, hogy idővel megbocsátást nyerhetnek majd.
Hirtelen néma csend lett. Az ajtó felé néztem, és felsikoltottam. A rádió ontotta magából a szavakat:
– … és fegyverletétellel végződött. Kijelenthetjük, hogy győzedelmeskedtünk, a következő napokban visszahívjuk csapatainkat a frontvonalakról, a további… – De én semmit nem hallottam. Úgy éreztem, cserbenhagytam őket. Nem egyszer, sokszor. Bíztak és hittek bennem, tudták, hogy úgyis ott leszek majd, és ápolom őket, visszatérek, hogy helyre tegyek mindent. De elbuktam.
A férjem sétált be, karjában egy apró teremtéssel: Kisbalázs, ez a 18 éves fiúcska, aki oly lelkes katona igyekezett lenni, holtan feküdt a karjában. Béna karja és lába nem engedte, hogy meneküljön.
Nem a tetteink határoznak meg minket, hanem az azokra adott reakciók. Háborús hősök lettünk hát, kitüntetésekkel. Én mégis gyűlöltem magam, bűnösök voltunk ugyanúgy, akár a többi, aki kint harcolt abban a szörnyű pár évben. Lehetett bármilyen fénylő is a medál, ha csak a gyászt juttatta eszembe. De a démonainkkal szembe kell néznünk, hogy legyőzhessük őket. Az elkerülhetetlen rossz segíti az elfogadást és a gyógyulást. A kitüntetésemet Kisbalázzsal együtt temettem el, látni sem akartam többé. A gyengeség egyetlen ellenszere a fájdalom. A fájdalom ellenszere a bátorság és az erő. Az erős ember pedig később csodákra lesz képes.
.
.

.
.
Szerkesztő
Adminisztrátor

Hozzászólás

*