TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Bárka 2.0

Jelige: Konok
.
.

A szürkület anélkül ment át teljes sötétségbe, hogy bármi remény látszott volna akár csak egyetlen napsugarat elcsípni a búcsúzó nappal végén. Nem is sokan reménykedtek ebben, igazából alig akadt ember, aki kidugta volna az orrát ebbe a barátságtalan, lucskos alkonyatba, hiszen amit eddig nem intézett el, azt majd úgyis elintézheti lámpafénynél is, hacsak nem halasztja másnapra. Ennek tudatában húzódtak be a jól fűtött szobákba, és csak akkor borzongtak meg kissé, amikor a megélénkülő szél vásott kölök módjára egy-egy marék esőcseppet erősebben hozzácsapott az ablaküveghez.
Az egyik ilyen ablaktábla védelme mögött két férfi ült, nem a lakóházban, hanem az udvaron kialakított melléképületben. A helyiség komfortját nagyban emelte e helyzetben egy kandalló, amely bőven ellensúlyozta a nyílászárók avultságát. Főleg azután, hogy sikerült bele életet – vagyis tüzet – lehelni, üvegezett ajtaján keresztül mutatva a lángnyelvek delejes játékát. Az idősebb férfi akkurátusan teletöltötte az asztalon tartózkodó két poharat, majd várakozóan a másikra nézett, akiről megszólalás előtt is látszott, hogy a fia. A fiú belekortyolt az italba, majd belekezdett:
– Szóval először ott volt az a tanulmány. Az életminőség javítása, fokozott figyelemmel a kevésbé termékeny területek művelésbe vonhatóságának vizsgálatával. Abból következett a „Bárka” – projekt, még pusztán elméleti síkon, hogy ne munkagépet, növénysarjat, műtrágyát, munkaerőt juttassunk el az ilyen elmaradott, lepusztult, szélsőségesen alacsony hozamú területekre, hanem dolgozni akaró embereket. Persze, minden szükséges felszereléssel, amit eddig már számtalanszor megterveztek, viszont magára az emberi tényezőre helyeztük a hangsúlyt. Vagyis a maximális hatékonyságot kell kombinálni a fenntarthatósággal, vagyis a hosszú távú komfortérzettel. Ebből már annyi, de annyi tanulmány született, hogy nekünk szinte csak össze kellett ollózni a megfelelő darabokat. Odafenn azzal díjazták az ötletet, hogy hozzáfoghattunk a gyakorlati megvalósításába. Megkaptunk rá szinte minden erkölcsi és anyagi támogatást.
Elhallgatott. Az apa várt egy kicsit, majd feltápászkodott, kinyitotta a kandalló ajtaját, dobott bele néhány fahasábot. Visszatelepedett a helyére, a fiú folytatta tovább.
– Laborokba van bejárásunk. Mindenféle természetközeli, gépészeti, mittudomén milyen egyéb helyzetek, szimulációk és szerkezetek közé mászkálhatunk. Fizetett szakszemélyzet, gyakorló egyetemisták, gyakorlati kert, konzultálhatunk fejlett és fejlődő országokbeli kollégákkal, amit csak akarunk, hogy sikerülhessen ez a kis terv.
– Ami miről szólna?
A fiú felemelte a poharát, meglötyögtette benne a folyadékot, a tűzfény felé fordítva bámulta, majd belekortyolt.
– Kis lépés az emberiségnek, egy hosszúlépés nekem. Tehát ott folytatjuk. Cél: a világűr.
Néma csend maradt közöttük, amiben az utoljára kiejtett szavak mintha egyfolytában visszhangoztak volna. Pattant egyet a kályha, mire a fiatalember letette a poharat, és folytatta:
– Nem csak az elhagyott meddőhányókat kell újra művelésbe vonni. Nem csak a sivatagok, a jégmezők, a kietlen sziklás területek várnak benépesülésre. Ott van előttünk a nagy ismeretlen, a végtelen mindenség.
– A világűr – visszhangozta az apa.
– Az. Új Kolombuszokra van szükség, hogy megoldjuk az újabb túlnépesedést egy újabb gyarmatosítással. Erről is születtek már teóriák, meg ott van az UFO-kérdés is többek között. Nekem nem is az a dolgom, hogy ezzel foglalkozzak.
– Hanem?
– Gyakorlatilag az életfeltételek minimalizálása mellett vizsgáljuk az élőlények viselkedését. Nem kell valami rettenetes náci haláltáborra, vagy agyament kommunista intézetre gondolni, nem kínzunk meg senkit a tudomány érdekében. Viszont a lehető legkevésbé igényes táplálékláncot próbáljuk kialakítani, aminek a csúcsán ott áll az ember.
– Mi köze ennek a világűrhöz?
– Nem tudunk még olyan égitestekről, amik lakhatóak lennének, és elérhető távolságban vannak kedvenc bolygónktól. Tehát úgy kell elindítani a hajót, hogy akár több generációnyi felfedező is élve megérkezzen az úticélba, és vissza.
– Tehát nem csak több év, hanem több évtized is lehet?
– Nem kizárt, de egyelőre itt még nem tartunk. A nullához közelítünk az életfeltételeket illetően, de még mindig jelentős távolságban vagyunk a sikertől. Viszont partnerséget vállalt velünk a hadsereg. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a katonai célra elzárt területek, objektumok is megnyílhattak számunkra, illetve technológiai szinten is megy az együttműködés, ami szintén nem semmi. Másrészt olyan szinten jelent segítséget, ami egyébként szinte elképzelhetetlen: kaptunk egy rakás önkéntest. Csúnyán fogalmazva: tetszőleges mennyiségű tesztelhető emberanyagot. A gazdasági konjunktúrák hatására olyan szinten van túljelentkezés a hadseregbe, hogy óhatatlanul elértéktelenedett az emberélet, és a mi kísérleti határértékeinket egyre lazábban kezelték, ahogy észrevettük.
– Azt akarod mondani, hogy túl is lépték?
A fiú hangja erőtlenné vált, alig tudta kipréselni magából:
– Emberveszteséget okozott az egyik próba.
Hirtelen felcsattant.
– „Emberveszteség”! Ennyi, el van intézve, le van írva a létszámból. De könyörgök, hiszen meghalt valaki! Vagy valakik, mit lehet tudni.
– Valamit azért lehet tudni.
– Lehet. Nem mi hibáztunk szerintük. Nem árultak el személyes vonatkozású részleteket a dologról, csak amennyit a tudomány megkövetelt. Nem is akartak jobban kiborítani, így is eléggé felkavart az ügy, hogy finom legyek. Azóta az ilyen jellegű statisztikákat eltitkolják előlem, mert rossz hatással lenne a hatékonyságomra. Még ellenkezni se nagyon tudok velük, mert a hatékonyság és a pozitív hozzáállás közötti összefüggések vizsgálata pont a szakterületem. Tehát ez nem azt jelenti, hogy leálltak volna a veszélyesebb dolgokkal, csak azt, hogy bizonyos érzékeny embereket megkímélnek a lehangoló eredményektől.
– Biztosan megmagyarázzák, hogy az egész emberiség miatt, ha nem is az áldozatok, de a kockázat vállalása feltétlenül szükséges, és egy ennyire sokrétűen tervező emberre van szükségük.
– Te ismered őket? Vagy titokban nekik dolgozol? Mert hasonló dumát szoktak elsütni, amikor észlelik, hogy csökken a motiváció.
– Akkor csak elérik valahogy, hogy folytasd.
– Eddig elérték. Viszont egyre növekszik bennem a kétely egy olyan dolog miatt, amire eddig senki se tudott megnyugtató magyarázatot adni.
– Éspedig?
– A világűr. Küldjünk ki csúcstechnológiát, rendben. De élőlényeket, főleg embereket, oda, a nagy sötét semmibe?
– Járt már ember a világűrben.
– Ja, vissza is jöttek elég sokan épségben. A veszteségekről viszont még előttünk is hallgatnak.
– Szóval itt tartunk. Annyira túlnépesedtünk, hogy saját létünket fenyegetjük, ha nem találunk ki sürgősen valamit. Mert a helyzet súlyos, ezért is adnak ilyen erkölcsileg aggályos megbízásokat. Elmúlt az ideje a kisebb háborúknak, fertőző betegségeknek, állami beavatkozásoknak. A születésszabályozás civilizált országokban bevált, de közben egyre több gyerek született a többi helyen. Azzal, hogy Európa kétszer is nekifogott kiirtani a lakosságát, a kollektív tudatban megerősítette, hogy ha lehet más megoldást találni az élettér elosztására, akkor csináljuk máshogy, csak ne gyilkoljunk.
A fiú erre elkomorodott.
– Sokszor úgy érzem, túl nagy a nyomás. Azon is gondolkoztam már, hogy otthagyom a fenébe az egészet. Csak feltalálnám magamat, nem halnék éhen, nem kell nekem ez a nagy felelősség. Kértem is két hét betegszabit, elvonultam mindenkitől távol, a védett terület belsejébe. Rendesek voltak, látták rajtam a kimerültséget. Utána pedig a dilidokik és a vezetők is kedvesen elbeszélgettek velem.
– Tehát nem adtad fel.
– Arra magamtól is rájöttem, hogy megtalálnának, akárhová is akarnék elrejtőzni. De nem is kellett győzködniük, sokkal jobban zavart a saját lelkiismeretem, hogy belekezdtem valamibe, amit feladatomnak éreztem, és nem tettem bele annyit, amennyit beletehettem volna. Úgy értem, hogy ennyivel nem intézhetem el, az elkövetkezendő időkben is ezzel kell foglalkoznom, ha legalább saját magamnak meg akarok felelni. Ez viszont már túl nagy felelősség! Hiába a sikeres kísérletek, hiába az életminőség javítása, az éhezések csökkentése, ha ez szükségtelenül emberéletbe kerül!
Szavait csend követte. A kályhában újfent megroskadt a parázs, de olyan kellemesen átmelegedett a kis helyiség, hogy nem foglalkoztak vele. Az apa megvakarta a fejét, majd fiára szegezve a tekintetét, megszólalt:
– Te is azt mondtad, nem tehetsz mást! Ha valamikor aggályod támad egy emberrel kapcsolatban, akkor lásd mögé az éhező, a hontalan, a kitaszított gyerekek, felnőttek, öregek százait, ezreit, millióit. Őtőlük kapod a felhatalmazást, nem valami kinevezett kormánytól.
– Ez nem ment fel!
– Mert mi mentene fel?
– Nem tudom – tartott egy kis szünetet, mielőtt újra megszólalt volna. – Annyit, de annyit gondolkoztam már rajta, hogy mitől lenne könnyebb. A számszerű eredmények, a premizálási juttatások, kormányzati elismerés? Nem tudom. Lehet, hogy csak nekem kellene megkeményednem, hogy ilyen az élet. Hogy a tudás hatalom, de a hatalomnak szükségszerűen van sötét oldala is. Hogy csak mennem kell az úton tovább, akkor is, amikor kilátástalannak, céltalannak látszik, mert ti is csak mentetek olyankor is, amikor a szebb jövő elérhetetlenül távolinak látszott. Mindenesetre már azzal könnyebb, hogy elmondhattam. Hogy meghallgattad, nem ítélkeztél, csak próbáltad megérteni. Hogy elfogadnád azt is, ha nem folytatnám, de talán pont emiatt tudom folytatni. Mert nem csak az én munkám van benne, hanem a tiétek is, hogy odáig eljuthattam. A felelősség alól nem ment fel semmi, a hibák alól nem oldoz fel semmi, de ilyenkor jobban hiszek abban, hogy van célja annak, amit csinálok, és attól jobb lehet a világ.
.
.


.
.

Szerkesztő
Adminisztrátor

Hozzászólás

*