TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Bilincsek

Jelige: Sárkánylovas
.
.

– Kelj fel, kérlek! – újra megrázta Nadri vállát.
– Nem megy – nyögte ki az idősebb fiú nagy nehezen – Ez… ez túl sok volt…
– Nad, mi folyik itt!? Kérlek, válaszolj! – Dylan kezdett kétségbe esni. Nem tudta, hogy társa miért hozta ide. Egy sötét űrállomásra.
– Pihennem kell! – torkolta le Nadri az utolsó erejével, majd lehunyta a szemét, és elvesztette az eszméletét.
Dylan pedig végleg kétségbe esett. Körbepillantott a sötét helyen, ami láthatólag irányítóterem-funkciót töltött be. A világítás bent nem volt. Az állomás kinti lámpáinak fénye szűrődött be a nagy ablakon át. Odakint pedig a Föld. Olyan kicsi… olyan messze van… A fiú megborzongott, és próbált elhúzódni az ablaktól. Ám a terem homályba vesző másik oldala még sokkal félelmetesebb volt. Így nem tudott mit tenni, mint hogy lefeküdt a földre, sérült kezét magához szorította, majd halkan, a saját félelme és a barátai iránt érzett aggodalma miatt zokogni kezdett. Reménykedett benne, hogy valaki idejön, átöleli és megvigasztalja, de sajnos semmi ilyen nem történt. Így hát fájdalomtól lüktető kezének ritmusára lassan álomba sírta magát a jéghideg padlón.
Dylan nem emlékezett sok mindenre az előző pár órából. Ott volt a nagy harc. Robbanások. Ahogy elkeseredetten próbálja távol tartani a többiektől a lövedékeket. Aztán az érzés, ahogy az egyik eltalálja a kézfejét…
Arra riadt, hogy valaki erősen meglökte.
– Kellj fel! – utasította Nad. – Dolgunk van.
– Mi történt? – pislogott Dylan, és próbált feltápászkodni, ám amikor sérült kezére nehezedett, felkiáltott.
Nadri nem felelt, talán azért, mert nem is figyelt már rá, és az ablakhoz lépett. Megérintette az üveget.
– Nad…?
– Megyek, megyek… – sóhajtott, és erővel elfordított a tekintetét a látványról. Hogy képes fájni egy emlék? A tekintete a csuklójára vándorolt. A két fémkarika szinte érezhetően pulzált. Sok energiát kellett most elnyelniük.
Dylan még mindig a padlón csücsült, vérző kezét babusgatva. Szemei vörösek voltak a sírástól.
– Kapd össze magad – morrant rá Nadri, de ő sem hitte, hogy komolyan gondolja.
– Miért hagytuk ott őket? – kérdezte a szőke fiú halkan.
Nadri szívesen elmagyarázta volna neki a dolgot, de az túl hosszú lett volna. Nem volt idő elmondani neki az igazságot. Hogy meghalni küldték oda őket. Inkább témát váltott.
– Be kell indítanunk az állomást – jelentette ki – Ha nem kapcsolunk át tartalék energiáról, meg fogunk fagyni, és valószínűleg meg is fulladunk.
Dylan bólintott, de nem mozdult. Miért is mozdult volna, hiszen nem tudta, hogy hol kell kapcsolgatni az energiákat.
– Haj, gyere! – Nadri morogva intett. Mit szerencsétlenkedik ez a kölyök?
Dylan lassan feltápászkodott. Úgy nézett ki, mint egy rémült kisgyerek.
– Erre nincs idő – sürgette Nadri, de rá kellett jönnie, hogy ezzel nem megy semmire. Amíg társa nem szedi össze magát, addig semmit sem tehetnek. Odalépett a falhoz, ahol emlékei szerint az elsősegélydoboz hevert. Ököllel beverte a tároló ajtaját, és kivette a dobozt.
– Kölyök, szedd össze magad – könyörgött, és Dylan remegő kezébe nyomta a kötszert, majd elindult, hogy bekapcsolja az áramot. Szerencsére az irányítópanelek még működtek, így secperc alatt világosság árasztotta el a termet, és a levegő sem volt már olyan maróan hideg.
Dylan az ablaknál tovább szerencsétlenkedett a kötéssel, így Nadrinak mit volt mit tenni, megint meg kellett oldania a problémáját.
– Még kötözni sem tudsz, kölyök? – kérdezte idegesen. Odasietett hozzá, megragadta a csuklóját, és rátekerte a gézt a kezére. A fiú fájdalmasan felszisszent – Könyörgöm, koncentrálj!
– Sajnálom, Nad, csak… nehéz.
– Elhiszem neked. De szedd össze magad, különben nem segíthetünk magunkon. Sem a többieken.
– Mi történt a többiekkel? – kapta fel a fejét ijedten Dylan.
– Meg semmi olyan, amit ne tudnánk megakadályozni!
– Ki támadott meg minket? És mit művelt a csapattal? – Dylan végre feledte saját fájdalmát, és a tényekre koncentrált, ami jó jel volt.
– A neve Void. Ő az eleven semmi – felelt Nad.
– A semmi…? – Dylannek nem sikerült kilogikáznia, hogy lehet a semmi valami.
– Az ellenség – magyarázta Nadri – Mit gondolsz, mi volt ez a sok hónapnyi kiképzés? Miért küldtek ki minket a csatatérre? Miért lőttek ránk? Miért rejtettek el anno a szüleid, mikor észrevették, hogy környezetedben lebegnek a tárgyak?
– Nem! – rándult össze Dylan – Ott hagytuk a többieket! Meg fognak halni!
Nadri nem felelt, csak elfordította a tekintetét.
– Nem… – suttogta Dylan – Nem…! Nem! NEM!
– Hé! – Nad megragadta a vállát, és jó erősen megrázta. – Amíg mi élünk, ők nem halnak meg hiába. Ha végzünk Voiddal, ha véget vetünk ennek a háborúnak, soha többé nem kell meghalnia a magunkfajtáknak. Nem kell többé félelemben élnünk.
– Oké – bólintott Dylan – Mit… mit kell tennem?
Nadri felsóhajtott. Már végiggondolta a lehetőségeket. Az ide való utazás is annyira kimerítette, hogy nem megy semmire anélkül, ha… ha…
– Le kell vennem a bilincseket – nyögte ki nagy nehezen, előre tartva a csuklóit, amit az erejét kontrolláló fémkarikák fogtak körbe. A csillogó anyag olyan idegenül nézett ki sötét bőrén.
– Ho… hogy mi? És nekem…
– Meg kell akadályoznod, hogy a dolgok, nos… eldurvuljanak. Hogy ne bántsak senki mást.
– De… abba te belehalhatsz.
Nad bólintott. Ha meghal, ne szégyenben halljon meg a csatatéren, egy újabb ártatlan élet-ként. Hanem úgy, hogy tényleg tett valamit. Még akkor is, ha ehhez ellene kell cselekednie mindennek, amire tanították. Amire kiképezték, oly sok másik társával – köztük Dylannel – együtt, attól a naptól fogva, hogy elszakították a szüleitől. Életét kéne adnia a semmiért, bilincsekkel legyengített erővel, mert azzal az átokkal született, hogy benne van egy foszlánya annak az ismeretlen erőnek, aminek a működését nincs ember, aki értené.
Szétszakadhat a tested iszonytató kínok közt. Ezt mondták. És azt, hogy több kilométeres körzetben mindent letarolsz. Pont ez kell nekik. És amúgy is, Void nem ugyanezt csinálja?
Dylan viszont megrázta a fejét.
– Nekem ez nem fog menni – suttogta – Elbuktam… többé már nem vagyok képes…
Nadban felment a pumpa. Ő lehet, hogy az életét adja, Dylan pedig egy minimális önbizalmat sem képes produkálni?
– Állj le ezzel! – pattant fel dühösen – Senkin sem segítesz, ha ezt teszed! A népeden pedig végképp nem! Ha csak szenvedsz és nem cselekszel, a gyávaság! Gyáva vagy talán!? Állj hát fel a lábaidra, és tedd a kötelességedet! Nem vagy már kisfiú – tette hozzá.
Dylan válaszolt volna valamit, de elakadt a szava. Nadrinak igaza volt. Nem kisfiú már. Tud magára vigyázni, ezt már bebizonyította. Most azt kell, hogy bebizonyítsa, hogy tud másokra is vigyázni. Lehunyta a szemét, és ökölbe szorította a kezét. Nem fog elbukni.
– Jól van – állt fel, megkeményítve magát. – Sikerülni fog.
Nadri biccentett, majd se szó se beszéd, elindult az állomás belseje felé. Itt az idő véghez vinni a tervet. Ám amikor lépett pár lépést, elgyengültek a lábai, a mellkasa pedig összeszorult.
Megállt egy pillanatra, és mélyeket sóhajtva próbálta összeszedni magát. A teste képtelen el-viselni a benne lakozó energiát. Az ide való utazás is annyira kimerítette… Megrázta a fejét. Ha sérült, akkor is menni fog. Hisz nem kell mást tennie, csak ezt az energiát szabadon engedni.
– Nadri, minden rendben? – tudakolta Dylan mellé lépve.
– Persze, persze, hogyne lennék? – bólintott, és tovább indult. A naiv kölyök meg elhitte neki.
.
.


.
.

Szerkesztő
Adminisztrátor

Hozzászólás

*