Emberek?!

Búszürke égbolt. A levegő nyirkos volt, minden belélegzés akár ivásnak is számíthatott volna. Az eső mámorító aromája lógott a levegőben. De még nem esett.

Bizonytalanság feketítette be az alapvetően szürke betoncölöpöket. Az ablakomon vízcseppek jelentek meg, ahogy a kinti levegő hűlni kezdett, én pedig egyre melegebbre állítottam a termosztátot. Könnyű volt hozzászokni a modern világ vívmányaihoz, de természetesen időnként nyílvesszőként hatolt nem létező szívembe a kandalló recsegésének hiánya.

A sötétségre való tekintettel idejekorán felgyúltak az utcai fények. A szokásosnál több motor hangja szűrődött be a csukott ablakon keresztül is. Az égből lógó láb arra késztette a halandókat, hogy gépeik biztonságába húzódjanak vissza, legyenek ezek buszok, villamosok vagy autók.

Számomra megváltás volt az ilyen idő. Ruháim nem áztak el, de az utcák közel olyan üresek voltak, mint amikor felhőszakadás veri az aszfaltot. Az emberiség egy szorongó teremtmény. Mi van, ha elázom? Mit gondolnak majd rólam a barátaim, ha ázott kutyaként érkezem meg a találkozóra? Bugyutának fognak nézni a munkahelyemen, ha cuppogó cipőben állítok be! Megannyi probléma, megannyi cikázó gondolat, megemelkedett pulzus, izzadtságcseppek. Ha nem lenne személyes tapasztalatom az emberekkel, azt gondolnám, szorongásra lettek a Földre pottyantva.

Visszagondolva, ötletem sincs, mi ösztönzött arra, hogy kitárjam a tetőre nyíló ablakomat és kimásszak. Hónapok óta ki sem léptem a lakásból, hacsak nem a kórházba igyekeztem. Megkínzott művészként vagy a számítógépem felett görnyedtem (még egy csodálatos modern találmány), vagy a stúdióm padlóját koszoltam össze számtalan festékkel.

Jobban belegondolva, arra számíthattam, hogy csakúgy, mint az utcák, a tető is üres lesz. Mégis miféle ember döntene úgy, hogy a percekkel korábban kiadott viharfigyelmeztetés ellenére kimerészkedik otthonából? Pláne azért, hogy egy betonoszlopcsarnokban „gyönyörködjön”. Azonban egy dologgal nem számoltam. Azokban a hónapokban, amíg jóformán az ablakomon sem pillantottam ki, valami megváltozott. Vagy talán minden megváltozott, én pedig észre sem vettem. Oly régóta volt minden egyforma, szürke és – hogyan is írta Sándor barátom? – kétségbarna, hogy meg sem fordult ősöreg fejemben, hogy bármi is megváltozhatna. A világ ugyanazokat a köröket rótta, forgott, az idő telt, de mégis minden ugyanaz maradt. Állandóság jellemezte az embereket és környezetemet is. Amióta megépült ez a téglamonstrum, a legfelső lakás az enyém volt. Mikor is épült? Voltak már autók vagy még lovaskocsikkal járt a város elitje? Memóriám feledéskék ködjében tapogatózhattam volna még legalább egy órát, s talán akkor sem találtam volna meg a választ. Egy óra. Mi az nekem, mint egy csepp a Dunában?

Józan ész által diktált mindenféle gondolat ellenére ott állt. Azaz inkább guggolt. Valamikor az elmúlt időszakban kertté varázsolta a betonszürke területet. De miért? Ki volt ez a lány? Miért ragaszkodott ahhoz, hogy színt vigyen ebbe a kietlenségbe?

Emberek.

Sohasem bírták elviselni, ha valaminek nem volt színe. Ha valahol nem az élet uralkodott, hanem a halál. Vagy éppen a kettő közötti üresség. Talán jobb lett neki azzal, hogy azon a talpalatnyi részen kínkeservesen egy napraforgó kertet hozott létre? Ha nem ölt volna hosszú órákat, napokat, heteket ebbe a felesleges törekvésbe, akkor most nem vesződne lehetetlenül azzal a ponyvával. Mintha meg tudná védeni a növényeket az érkező vihartól. A természetben sem oltalmazná őket semmi, ő mégis ragaszkodik hozzá, hogy értelmetlenül próbálja megmenteni őket.

Emberek.

Örökké természetanya ellen dolgoznak, mert isteneknek képzelik magukat. Mikor fogják már megtanulni? Soha. Persze az én magas lovamról könnyű letekinteni rájuk.

A lány tovább küzd a ponyvával, ahogy a szél feltámad. Nem tűnt fel neki, hogy figyelem. Hogy is tűnhetne? Ki számít arra, hogy egy furcsa alak kimászik az ablakán és át a tetőre? Akármilyen régóta is jár fel a tetőre, nem találkozott senkivel. Ha elég idő eltelik interakció nélkül, már nem is várja. Én már csak tudom, idén még nem szóltam senkihez. Egy idő után megszokja az ember. Vagyis én. De az emberek is, már amennyire emlékszem.

Egy pillanatra abbahagyja a munkát. Feltekint. Visszahúzódom a titokfekete árnyékba. Természetesen én is érzékelem, mennyire furcsa és ijesztő, amit csinálok. A sötétből figyelek egy lányt, akinek fogalma sincs, hogy én is itt vagyok a tetőn. Mondhatni predátorként.

Miután sikeresen szétterítette a ponyvát a napraforgókon, elmosolyodik. Mosoly. Én mikor voltam ennyire boldog? A nevetés nem idegen számomra, mégiscsak rendelkezem televízióval a barlangnak inkább nevezhető lakásomban. De az őszinte mosoly, ami csak azért jelenik meg az ajkaimon, mert valaminek tényleg örülök? Vagy valamire büszke vagyok? Oly idegen számomra, mint ez a lány.

Az első dagadt esőcsepp őt találja el. Boldogságszőke fürtjeiről indulva, legördül ártatlanságfehér arcán, elhalad vidámságzöld szeme mellett, és megpihen vágypiros ajkain. Az ajkain. A végszó. A jel, hogy itt az ideje visszakullognom a grafitporban úszó barlangomba.

Sophie. Magamban elhatároztam, hogy a múltkori jelenség neve Sophie. Annyi önérzet még van bennem, hogy magát Sophiet nem idézem meg. Ellenben stúdiómban már egy talpalatnyi hely sincs. Átvették az uralmat a napraforgó festmények. A vászonrendelésem ma fog érkezni, egy egész évnyi készletet használtam el egy hétvége alatt. Úgy látszik, meglepő előnyei vannak, ha nem kell aludni.

Sophie. És a napraforgói. Nem merészkedtem ki azóta a tetőre – már inkább hívhatnám tetőkertnek – de néha-néha kipillantottam az ablakomon. (Még meg is pucoltam, pedig legutáltabb házimunka az az ablakpucolás.) Sikeresen túlélték a vihart. A napraforgók újult erővel nyújtóztak a nap felé, Sophie pedig édes szavakat suttogott nekik, cirógatva szirmaikat.

Akárhányszor Sophie irányába fordult tekintetem valami fájdalmasan égő érzés járta át a testem. Csakúgy, mintha a Napra tekintenék. Sophiera nézni egyenlő volt a Napba bámulni (ami köztudottan nem ajánlatos, ha az ember olyasféle éjjeli lény, mint én).

Tudtam, hogy a) ez egyáltalán nem helyes, b) ráadásul még fájdalmas is, de mindez nem tartott vissza attól, hogy úgy keressem szemeimmel Sophiet, mint ahogy a napraforgói keresték a Napot. Oh, mily szánalmas egy teremtéssé váltam! Vagy tán mindig is az voltam, csupán nem volt olyan, aki szánalmassá tett volna? Ez a következő nap problémája. Bár az egész életem egy folytonos nap, ha úgy akarnám nézni. De nem akarom.

Szinte ki sem mozdulok a nappaliból. A tetőkertre néző ablak körül keringek, hogy bármelyik pillanatban odasuhanhassak, ha Sophie lépteit meghallanám a betonon. Mint említettem, szánalmas. Csak epekedek egy lány után, akivel még csak nem is beszéltem soha. Elég emberi viselkedés egy vámpírnak…
.
.