Érzelmek tengere

Vannak pillanatok, amikor az ember úgy érzi, hogy kezd megfulladni a rá nehezedő nyomástól. Amikor ezernyi érzelem kavarog benne, a szíve dolgozik az esze ellen és szépen lassan a rengeteg elfojtott érzelem egyre csak gyűlik és gyűlik, míg végül robbanni fog. És jaj, annak, aki a közelben van a robbanás pillanatában.

Velem ugyanez történt. Az utóbbi időben minden összejött, a különböző ingerek egyszerre vetültek rám, ettől pedig zaklatottá és idegessé váltam. Próbáltam lépést tartani a rohanó világban, megfelelni mindenkinek, mindig a legjobb formámat hozni és ez szépen lassan felőrölte a lelkemet. Olyan vihar dúlt bennem, mint előtte még soha. Fogalmam sem volt róla, hogy mi a helyes és mi a helytelen döntés. Csak azt tudtam, hogy nekem elég volt. Ki akartam szállni, meg akartam állítani a földet és pihenni. Nem vágytam másra csak pihenésre és önmagamra koncentrálni. Arra, hogy újra felépítsem a lelkemet, hogy pozitívan tudjak a dolgokhoz állni, ehhez pedig arra volt szükség, hogy kipucoljam az életemből a negatív, nárcisztikus embereket. Nem akartam többé mérget az életembe, többé nem azt akartam előtérbe helyezni, hogy másoknak mi volt a jó, mert én voltam a legfontosabb.

Szakadt az eső, ahogy a Tesco felé siettem, hogy vegyek magamnak reggelit a suliba, és ahogy beléptem a kellemesen meleg épületbe a telefonom automatikusan csatlakozott a Wifihez és már jött is az üzenet. Egy olyan üzenet, amire jelen pillanatban egyáltalán nem volt szükségem. Arra, hogy valaki, aki nem volt mellettem a szarban, pluszba rám pakolja a saját terheit, nem törődve azzal, hogy eddigi életem legrosszabb napjait éltem át. Az volt az utolsó csepp a pohárba. Megszakadt bennem valami és a szívem köré egy betonbiztos fal épült. Az emberek nekem jöttek, ahogy ott álltam a pékáruk előtt, nem foglalkoztak azzal, hogy a közeledő pánik egyre jobban hatalmába kerített. A fények túl élesek lettek, az emberek nevetése túl hangos, túl erőltetett. Muszáj volt kiszabadulnom innen, mielőtt ez az egész megfolyt engem. Tettem előre egy lépést, de a lábaim annyira remegtek, hogy meg kellett kapaszkodnom egy tartóban. Ellepték a könnyek a szemem, a levegő reszketegen távozott a tüdőmből, kezem ökölbe szorult a telefon körül. Próbáltam valami kapaszkodót találni, amire fókuszálhattam, mielőtt teljesen elvesztem az önuralmam, de semmi biztos pont nem volt. Elkezdtem süllyedni, a világ elmosódott előttem, torkomban egyre nagyobb gombóc keletkezett és akkora már egész testemben remegtem.

– Rosszul vagy? – kérdezte egy hang aggódva és keze a vállamra csúszott.

Nem, ez nem csak egy hang volt, ez az ő hangja. A hangja olyan volt számomra, mint egy világítótorony, ami kivezetett engem a sötétségből. Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlt volna rajta, a lábaim megadták magukat, ahogy a karjaiba dőltem, végre biztonságban érezve magam. De a pánik nem csitult, a könnyeim eleredtek, ujjaim őrült erővel markolták a pulcsiját.

– Alíz, mondj valamit. Mi a baj? – kérdezte Zalán aggódva.

– Vigyél haza, kérlek

Alig bírtam kinyögni ezeket a szavakat, de Zalán értett engem és azonnal a kijárat felé húzott. A remegésem még a kocsiban se csitult, és egyre jobban zokogtam. Olyan sokáig voltam erős, olyan sokáig küzdöttem a bennem tomboló vihar ellen, bízva abban, hogy el tudom űzni az esőfelhőket, de kudarcot vallottam. Sok lett, túl sok lett az érzelmekből, a fájdalomból és abból, hogy mindenki mást magam elé helyeztem. Fejemet a tenyerembe temetve sírtam, az mellett a férfi mellett, aki szintén közrejátszott abban, hogy most ilyen állapotban voltam. Miatta kerültem a gödörbe, amiért elutasított engem, miután minden bátorságomat összeszedve szerelmet vallottam neki. Most pedig itt ült mellettem, bátortalanul dörzsölgette a hátamat és aggódva fürkészett. Talán tényleg nem volt akkora szörnyeteg, mint amilyennek beállították. Ha az lett volna, akkor nem jött volna oda hozzám, hogy megkérdezze jól vagyok-e.

– Beszéld ki magadból. Utána könnyebb lesz – bíztatott, amikor látta rajtam, hogy mondani akarok valamit, de nem tudom, hogy kezdjem el.

– Kiégtem Zalán teljesen. Elvesztettem az irányítást minden felett, elvesztettem önmagam. Folyamatosan azt néztem, mi a jó másoknak, lenyeltem a véleményem, hogy ne bántsak meg másokat és hagytam, hogy kihasználjanak. Annyi éven át nyeltem és tűrtem, magamba fojtottam, azt, amit érzek, mert tudtam, hogy hiába mondom el, nem figyelne rám. Belefáradtam Zalán, annyira fáradt vagyok. Úgy érzem, hogy tele van a lelkem sötétséggel, átragasztotta rám a negativitását és…

– Tekláról van szó? – szakított félbe csendesen, én pedig bólintottam.

– Nem volt mellettem, amikor szükségem lett volna rá. Azok után, hogy… szóval azután, nem volt mellettem. Eltűntem hetekre és nem kérdezte meg, hogy mi bajom mondván, ha kérdezte volna, akkor azt válaszolom, hogy semmi. Persze könnyű ezzel a saját lelkét nyugtatni és most elvárja, hogy minden ugyanolyan legyen, mint előtte érted? De én már ezt nem akarom, nem akarom újra végig játszani ezt az egészet, hogy ideig, óráig minden jó, aztán meg újra minden szar. Tényleg nem akarom ezt.

– Megértelek Alíz…

– Hogy? – kerekedett el a szemem és a szívem egy pillanatra megszűnt dobogni.

Ezzel a két kis szóval teljesen megváltoztatta a hangulatomat. A könnyeim elapadtak és a testem már nem remegett, csupán csak a szívem zakatolt ezerrel. A csokibarna szempárba nézve olyan mérhetetlenül nagy hálát éreztem, mint még soha senki más iránt. Lehetséges lenne, hogy ugyanaz rakott össze, mint aki szét is szedett?

– Megértelek – ismételte meg, majd kipillantott a kocsi ablakán és sóhajtott egy nagyot. – Figyelj, az eddigi életem tapasztalata beszél belőlem és szerintem meg kéne ezt vele beszélned, mond el, hogy mi nyomja a lelkedet, aztán hogy ha ő nem képes felnőtt módjára megbeszélni veled a dolgokat, akkor engedd el. Te mindent megtettél és neked tiszta a lelkiismereted.

– Akkor mi miért nem vagyunk erre képesek?

A kérdés sokáig ott lebegett kettőnk között és úgy tűnt Zalán nem is fog válaszolni. Elkapva rólam a tekintetét beindította a kocsit és pár perccel később egészen másról kezdett el beszélni. Én pedig hagytam, mert igazából még én se álltam készen erre a beszélgetésre. De tudtam, ha most nem ragadom meg az alkalmat, akkor továbbra is azon fogok gondolkodni, hogy miért nem reagált. Lezárást akartam azt, hogy végre el tudjam őt engedni.

– Azt hittem, hogy azzal, hogy hallgatok kevésbé bántalak, de úgy tűnik tévedtem – szólalt meg, amikor már a házunk előtt álltunk.

– Olyan nagy kérés az, hogy válaszokat szeretnék?

– Nem, de tudni azt, hogy a válaszokkal összetörlek nem kellemes.

– Miért törnél össze a nyilvánvalóval? – kérdeztem könnybe lábadt szemekkel. – Zalán én csak azt szeretném, ha kimondanád, ha te mondanád ki, hogy le tudjam zárni. Hogy tovább tudjak lépni.

– Mindkettőnknek más az értékrendje Alíz, mások a vágyaink, az életfelfogásunk. Nem működne.

Hitetlenkedve kaptam el róla a tekintetem és összepréselt ajkakkal kibámultam az ablakon.

– Ne kérd, hogy kimondjam, mert nem teszem meg! Lépj tovább Alíz, hidd, el nem fogok megjelenni, amikor új kapcsolatod lesz, hogy tönkre tegyem!

– Nem is vagy te olyan szar ember, mint aminek mondanak.

– Mert nem is vagyok szar ember. Csak rohadtul nehéz kiismerni engem.

– Te teszed jól. Mostantól én is ilyen leszek, mert így legalább nem törnek össze újra meg újra. Így nem fogok csalódni a számomra fontos emberekben – bólogattam a könnyeimet nyelve. – Azt mondod, hogy beszéljem meg vele, de én már ehhez fáradt vagyok. Nagyon fáradt vagyok magyarázkodni és tudom, ha beszélek vele, eléri, hogy még én érezzem magam szarul.

– Akkor szépen lassan építsed, le a barátságotokat aztán engedd el. Nem kell ott maradnod, ahol nem érzed jól magad!

Folyamatosan bólogattam, tekintetem a távolba révedt, majd vettem egy mély levegőt, kifújtam az orrom, megtöröltem a szemem és Zalánra szegeztem a tekintetem.

– Köszönöm! Ha te nem vagy ott, minden rosszabbul alakult volna. Köszönöm azt is, hogy meg tudtuk beszélni, hogy veszekedés nélkül, felnőttek módjára kezelted a helyzetet és örülök, hogy elmondhattam azt, ami folyamatosan ott volt bennem veled kapcsolatban.

– Micsodát?

– Hogy nem tartalak rossz embernek – suttogtam. – Ég veled Zalán!

– Búcsú örökre?

– Nem. Csak elbúcsúztam egy ábrándtól, túl önző vagyok, hogy örökre kizárjalak és nem is tudnálak.

Zalán ajka halvány mosolyra húzódott, barna tekintete az enyémet kutatta, láttam rajta, hogy még mindig aggódik. Pedig már jó voltam. Meggyógyította a saját maga által okozott sebeket a szívemen. Bár egészen más formában, de meggyógyított és levett rólam egy hatalmas nagy terhet, amit régóta cipeltem.

Azóta már jobban voltam, elkezdtem ujjá építeni magamat, a pozitív dolgokra koncentráltam és kizártam mindenféle negativitást. Tudom, hogy lesz még olyan az életem során, hogy újra vihar tombol bennem, hogy az érzelmek tengere megpróbál a mélybe rántani, de akkor már edzett leszek és fel fogom tudni venni ellene a harcot. A lelkem megerősödött és célokkal teli. És azon leszek minden erőmmel, hogy ezeket a célokat el is érjem.