Évszakok a testemben

Az évszakok a testemben voltak, miközben rongyosra néztem a kazettáimat.
.

Fények táncolták körbe a videókazettás dobozomat. Négy kazetta lapult meg a festett fadobozban, amit a negyedik évfordulónkra kaptam tőled. A rongyosra nézett emlékeinket óvatosan emeltem ki, vigyázva rá, akár egy törékeny lélekre. Jóleső meleg csiklandozta az szívemet ahogyan kiemelten az első kazettát. Majd megjelentek a legelső közös felvételeink, én pedig keserű mosollyal néztem újra őket.
.

A tavasz a szívemben volt. Miattad eltűnt a süvítő szél, a fehér hótakaró, és az a rettenetesen zord hideg, ami eddig a szívemben lakozott. Illatos tulipánok, tavaszi záporok és melegebb idő vette át a tél helyét.

A tavasz a szívemben volt.

A madarak egymásnak énekeltek, míg mi ketten egy fa alatt megbújva nevettünk. Meztelen talpunkat csiklandozta az idő múlásával egyre zöldebb és puhább fű. Fejedet a mellkasomra hajtottad és hallgattad miként teljesedik ki a tavasz szívemben. Megbódított a halványan sütő nap fénye, a virágok édes illata, a rovarok zümmögése a fülemben. A fák között fogócskáztunk, kacagásunk hangja teljesen beitta magát testembe.

A tavasz a szívemben volt és arra gondoltam, hogy van-e határ abban, hogy mennyire lehet boldog egy ember. Kézen fogva sétáltunk a parkban és egy tökéletes helyet kerestünk a piknikezésre. Talán a boldogságban nincsenek határok. Apró csókokat hintettél az arcomra, én pedig kuncogva húzódtam el tőled. Az én boldogságomban, nincsenek határok.

Szemeddel átölelted testemet én pedig derekad köré fontam a karom. Ez volt az első, mikor úgy éreztem, hogy én is valahová tartozom. Hozzád. Az a sok színes virág, ami kibimbózott a szívemben csakis neked volt köszönhető. A tavaszi záporok miattad nem tartottak olyan sokáig. A jó idő sem lehetett volna lehetséges nélküled. Talán nélküled már rég megfagyott volna a szívem.

A tavasz a szívemben volt, a boldogság pedig az arcomon. Közösen túráztunk és arról beszéltél, hogy mennyire fontos neked ez a pillanat. A játszótéren a hintában ültem, te pedig olyan magasra löktél, hogy attól féltem, hogy elrepülök. Megnéztük a napfelkeltét a teraszról miközben kávét ittunk. Azon veszekedtünk, hogy kutyát vagy macskát fogadjunk örökbe végül pedig egy csókkal zártuk le az apró vitát. Kacsákat etettünk a parkban és majdnem hazahoztam magammal egyet, de sajnos mikor nem figyeltem eltotyogott. Terveket szőttünk a csillagos ég alatt. Versenyeztünk, hogy ki tud magasabbra fára mászni és majdnem eltörtem a lábam. Az esőben táncoltunk.

A tavasz a szívemben volt, mikor azt súgtam a füledbe, hogy szeretlek.
.

A nyár a számban volt. Az édes ízek tűzijátékként robbantak fel a számban, míg a testeden a nap halványodó fénye lassú táncot lejtett. Egymásra vigyorogtunk, olyanok voltunk, mint két idióta, de ilyen az ember, ha szerelmes. Annyira szerettelek, mint az emberek a hosszú, véget nem érő nyári estéket. Epreket dobáltál a számba, majd azt mondtad te is szívesen megkóstolnád milyen íze van, s századjára is csókot loptál tőlem. Azt mondtad nyáríze volt.

A nyár a számban volt, emiatt pedig mindig mosolyogtam.

Boldog voltam, mert tudtam, hogy amíg ott vagyunk egymásnak, addig semmiben nem kell hiányt szenvednünk. Kint feküdtünk a tóparton, nem szólaltunk meg, de nem is volt szükség szavakra. Azon gondolkodtam, hogy vajon nyáríze van a lelkednek is. Amikor feltettem neked ezt a kérdést azt mondtad, hogy ezt nekem kell kiderítenem. A lelked olyan friss volt, mint a nyári záporok. Olyan, mint a hűsítő szellő egy meleg nyári estén. Puha, akár a zöldellő fű. Édes, mint a málna. Azt mondtam, hogy nyáríze van.

Tudtam, hogy nagy esélye van annak, hogy a jövőben csak a kazetták maradnak meg ezekről a hosszú éjszakákról. Örültem, hogy legalább ezek a felvételek megmaradnak nekem, hiszen elég rájuk néznem és rögtön beugrik egy érzés, egy pillanat.

A nyár a számban volt és rájöttem, hogy mindennek nyár íze van, ha boldog vagy.

Az ősz a torkomban volt. Nem kifejezetten foglalkoztál vele, hiába említettem meg neked. Csak mondtad és mondtad a magadét. A süvítő szél öblös hangoddal keveredett, fülem eltompult, majd a világ teljesen kikapcsolt számomra. Csak a szád járt, a hangod nem hallottam többé.

Az ősz a torkomban volt.

Nem értettem miért nem figyelsz rám, de kezdtem hozzászokni. Nem tudtam mit csináljak a torkomban lévő ősszel, sosem mondta el senki mit kellene ilyenkor tennem. Mégis honnan tudhattam volna? Miért feltételezték egyáltalán az emberek, hogy tudom mit kell ilyenkor tennem? Párás levegőt köhögtem föl, amelyet benyelt a sűrű köd. Maró íz maradt a számban csak, legszívesebben lefeküdtem volna a sáros talajra, hogy még mocskosabb legyen a testem. Aztán csodálkoztam volna, hogy a bűnt nem tudom lemosni magamról. Hirtelen rám néztél. Azt hiszem csak ekkor tűnt fel neked, hogy nem vagyok jól, de már túl késő volt.

Hisz az ősz a torkomban volt.

Arcom eltorzult mikor megéreztem, hogy elkezd fojtogatni a sötétség. Jéghideg karjai szorítottak és nevetnem kellett saját magamon, amiért még abban a pillanatban is vártam a boldog befejezésre. Talán arra, hogy megmentesz. Fél szemmel rád pillantottam, aggódva vizslattál mélybarna szemeddel, amelyben láttam az undorító tükörképemet visszatükröződni. Kezdett elfogyni a levegőm. A pirosas-sárgás falevelek megállás nélkül hullottak a fákról, spirál alakban kacskaringóztak, majd egyenesen rám estek. A testem teljesen kihűlt, és hiába öleltem át magamat. A kissé savanykás hajnal az orromba kúszott és rögvest megbódított.

Nem csináltál semmit azon kívül, hogy néztél, és ekkor el is tűnt a szemem elől mindenfajta boldog befejezés, csak az ősz színeiben pompázó, kisebb-nagyobb faleveleket láttam magam előtt. Nem akartál megmenteni, vagy ha igen, akkor nem próbálkoztál eléggé.

Hagytad, hogy ősszel a torkomban megfulladjak.
.

A tél a szememben volt, emiatt pedig nem láttam semmit az engem körülvevő világból. Sötét volt és olyan dermesztően hideg, hogy biztos voltam abban, hogy hamarosan meghalok. Jégcsapokat okádtam ki a számból szavak helyett. Csukott szemmel próbáltam sétálni a jeges úton és nem meglepő módon folyton elestem. A hazafelé vezető utat szerettem volna megtalálni. De mégis hol van az otthonom, ha nem melletted? Meguntam, hogy nem tudok sehová sem eljutni, s többet nem álltam fel a földről. A sötétség és a magány volt az egyedüli társam.

A tél a szememben volt és rájöttem, hogy még sosem tapasztaltam ekkora fájdalmat. Nem csak azért fájt, mert itt hagytál, hanem azért, mert miattad ment a tél a szemembe. Butának éreztem magamat, hiszen eszembe sem jutott, hogy ilyen ember vagy te is. Csak a szerelem fájhat ennyire.

A tél a szememben volt és könnyek helyett vér folyt végig az arcomon. Reszketeg sóhajok szakadtak ki a tüdőmből, arcod újra és újra megjelent előttem. Már nem éreztem a tavasz és a nyár kellemes melegét, az ősz folytatgatását, valami sokkal, de sokkal rosszabb érzés vette át a helyüket. A bíborvörös cseppek lefolytak az arcomon, a havat beszínezte szomorúságával. A szellő körbetáncolta a testemet, majd magas hangján fülembe nevetett.

A tél a szememben volt és csak rád tudtam gondolni. A boldog pillanatainkat előre megvágott kazettaként néztem végig. Tudtam, hogy csak négy kazetta lesz, se több, se kevesebb emiatt pedig még szomorúbb lettem.

A testem üressé vált. Az évszakok azt súgták a fülembe, hogy talán egy másik életbe kiteljesedik a kapcsolatunk. Majd a tél mélyebbre fúrta magát a szemembe, nekem pedig elakadt a lélegzetem.

A tél a szememben volt és arra gondoltam, hogy mennyire hiányzol.

Az évszakok a testemben voltak, miközben rongyosra néztem a kazettáimat.
.

Tulipánok, rózsák és nárciszok bimbóztak a hófedte fűben. A sárgás-pirosas levelek lomhán hullottak le a fákról, egyenesen az illatos virágok közé. Néhány madár sietősen repült délre, ám voltak olyanok, akik a zöldellő fákon süttették a hasukat. Az égen lévő nap szája néha mosolygott, néha pedig lefelé kókadt. A levegő hideg volt, mégis meleg, az ember nem tudta eldönteni, hogy kabátban vagy rövidujjúban menjen ki a természetbe. Az egyik fa zöldellett, míg a mellette lévő teljesen meztelenül volt kitéve a zavaros időjárásnak. A tó az egyik nap be volt fagyva, ennek ellenére egy nappal később rögtön kiolvadt. A szél végigtáncolt az erdőn. Magával sodorta a színes leveleket, a virágok illatát, a hideg levegőt, a boldogság ízét és a szomorúság keserűségét. Én az erdő közepén álltam és végignéztem, ahogyan a természet rendje teljesen felborul. Már nem aggódtam, hiszen tudtam, hogy minden helyre fog jönni a következő tavaszra. Mosolyogtam, ahogyan újranéztem az átélt emlékeinket. Az erdőben szétnézve látni lehetett a lábnyomainkat. Közösen tapostuk ki az előttünk lévő utat. Néha nehéz volt, hiszen sokszor felkészületlenül indultunk neki a túrának. Sok olyan pillanat is volt, amikor kézen fogva húztuk egymást, mikor az egyikünk elfáradt. Egymást támogatva jutottunk el szebbnél szebb helyekre, ahol felejthetetlen élményekkel gazdagodtunk.

A kazetták annyira használhatatlanok lettek, hogy az összeset ki kellett dobnom a kukába. De nem zavar, mert az új tavasszal minden rendbe jön majd. Nem zavar az sem, hogy nem vagy itt velem. Sikerült elfogadnom a tényt, miszerint ismeretlen emberek leszünk egymás számára, akik közös emlékeken osztoznak. Hiszen néha az emberek olyan könnyen távolodnak el egymástól, mint amilyen gyorsan változnak az évszakok.
.
.