TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Fagy

Jelige: LÉLEKSZILÁNK
.
.

Hideg volt. Túlzottan is. Cudar egy telünk volt akkor, és az életemre esküszöm, hogy annyira hideg nem volt előtte, de utána se. Mindent hó fedett. A fák olykor recsegtek és nyöszörögtek a hótakaró súlyától. Máskor meg csak az igás patáinak a hangját lehetett hallani, ahogy földbe döngöli az alatta lévő hóréteget. Néha sajnáltam. Én be tudtam bújni gazdánk nagy gyapjú takarója alá, míg ő nem tudott menekülni a hideg elől. Azonban sose fáradt el. Sose lehetett érezni, hogy tudná, milyen hideg is van. Ezért is sajnáltam csak néha. Az évek során sok utasunk volt. Noha az úti cél mindig ugyan az maradt. Így lett kivétel Az a nap. Utolsó megállónk felé tartottunk. A szekerünk üres volt. Minden esetre azért megálltunk, hátha érkezik valaki. Ráröppentem gazdánk kinyújtott karjára. Magához húzta a karját és simogatta a fejemet. „Drága barátom, úgy tűnik, most már üres szekérrel térünk haza. Lehet útközben megfagytak, vagy el se indultak!” Károgtam egy nagyot, jelét adva igazának. Már épp indulni akartunk. Tisztán látom még magam előtt. Visszaröppentem a szokásos kis helyemre, gazdám pedig már indította volna az igást, mikor az megmakacsolta magát. Fülei a jobb irányba fordultak, majd ezt a mozdulatot követte a feje is. Prüszkölt egyet. A hó ropogását hallottuk. A fák között fel is bukkant egy koszos, barna csuklyás figura. Ügyetlenül bukdácsolt a nagy hóban. Gyakran elesett. Majd mikor odaért hozzánk, felnézve levette fejéről a csuklyát. Közelebb szökkentem felé. Meglepődtem. De azt hiszem nem csak én… Gazdám is. Fiatal volt még. Gyenge harmatcsepp. Tekintete tele volt félelemmel, keserűséggel, de még ott fénylett az élet. Mit keres itt egy ilyen? Sosem maradt meg a fejemben senki arca, sem a hangja… De az Ő hangjára mai napig tisztán emlékszem és ott zúg a fejemben. Törékeny és remegő. „Merre mennek?” – kérdezte. „Arra amerre Ön óhajtja.” Gazdám hangja mindig biztos volt. Se azelőtt se utána nem volt benne sajnálat, részvét vagy bizonytalanság. „Elvinnének?” – nem hátrált meg. „Ha szeretné. Szálljon fel nyugodtan.” „Köszönöm”. Könnyedén felszállt a szekérre. Lekuporodott, én pedig rászálltam behajlított térdeire. Ujjaival végigsimította fejem, hátam és szárnyaim. Keze az időnél is hidegebb volt. Ahogy haladtunk, teste úgy lett egyre hűvösebb. Tekintete úgy lett egyre sötétebb és üresebb. Tagadhatatlan, hogy innen nincs már visszafordulás. De soha senki nem volt ennyire biztos az útjában, mint Ő. A végén mindenki elkezdte bánni. Megijesztett. Ettől még azonban haladtunk tovább. Tudtam, már nem vagyunk messze. Azt kívántam, bárcsak nem egy fekete tollú, károgó volnék, hanem valaki, aki megfogta volna ezt a lányt, és visszavitte volna oda, ahova kell. És életet lehelni belé. Feladta. „Hamarosan ott vagyunk!” Gazdám hangja újra a régi volt. „Rendben, és még egyszer köszönöm.” Majd mikor felnézett rám, elvétett egy kósza és gyenge mosolyt. Én bebújtam az ölébe. Érezni akartam, hogy él. De nem éreztem semmit. Végül inkább az igás hámjának kápájára szálltam rá. A fák itt már nem nőttek. Helyette bizonyos távolságokra hófödte kis buckák tarkították az út szélét. Megálltunk. Ő leszállt. És én nem akartam. Odajött hozzám. Még egyszer megsimogatott. Mosolygott. Erre a pár percre a keze újból az élettől telve volt forró. De ez elmúlt. Elindult. Figyeltem, követtem. Nem ment sokáig. Pont középen, a szobor előtt állt meg. Egy nőt ábrázolt. Ő vigyázott az ideérkezőkre. Lefeküdt előtte a hóba, a hátára. Karjaival a feje kivételével betakarta magát hóval. Felszálltam. Látni akartam. Ahogy lenéztem rá, Ő felnézett rám. Mosolygott, és egy könnycsepp hagyta el szemét. Könnyed sóhaj hagyta el ajkát. Szemei nyugodtan csukódtak le. Mosollyal az arcán. A hó akkor újból elkezdett aláhullani. Ahogy visszaszálltam gazdámhoz, megláttam, hogy sírt. „Barátom, azt hiszem, ez a leghálátlanabb munka az egész világon. Éreztem azt, amit Te. Bárcsak…Tudtam mit akart mondani. Én is azt akartam. Megmenteni. Mai napig nem felejtettem el a lányt, sem gazdám őszinte vallomását. Azóta eltelt két nyár. Azóta, legyen bármilyen évszak is, az ő földdarabján mindig vannak mimózák. Sosem hervadnak el. Sosem mennek örök álomra. Mert az Ő szívüket nem támadta meg a Fagy.
.
.


.
.

Szerkesztő
Adminisztrátor

Hozzászólás

*