Falhoz állítva

Jelige: Kicsilány47
.
.

Olyan gyorsan szaladok keresztül az udvaron, ahogy csak bírok. Ma reggel nem állíthat meg senki. Most is győznöm kell! Muszáj! Tegnap hiába győztem az iskolai válogatón, mégis Tomit tették be a futócsapatba. Könnyű neki, az apja az egyik szponzor. De most nincs itt az apja, le tudom győzni. És le is fogom győzni. Ma reggel én érek előbb az öltözőbe.
Berontok az ajtón, a tüdőm megtelik klórszagú levegővel. Utálom ezt a szagot. A frissen levágott fű illatát szeretem a focipályán. Ott jó szaladni, nem ezen a szűkös folyosón, ahol megint nem kapcsolták fel a lámpákat. Tompa félhomály van, csak a nyitott öltözőajtón szűrődik ki egy kis fény. Hirtelen elvágódok. Az állam nekicsapódik a padlónak. Az ütéstől összekoccannak a fogaim. Legalább öt métert csúszok a hasamon, mire megállok. A folyosó végén egy nő a haját fésüli és engem néz. A falba épített ablakon keresztül látom a medence kék vizét. Egy rövidnadrágos férfi úszik el az üveg előtt. De nincs idő nézelődni, gyorsan felpattanok a földről és megfordulok. Tomi ott áll mögöttem, vigyorog és lendül a karja. Elhajolok az ütése elől, aztán nekinyomom a falnak. Olyan mérges vagyok rá, hogy nem gondolkodom, ütöm és rúgom, ahol érem. Ő sem kímél engem, gyomorszájon vág és megpróbál lefejelni. Majd hirtelen abbahagyja a gyepálásom, csak tovább vigyorog. Teljes erőből sípcsonton rúgom. Erre hangosan felkiált. Most én vigyorgok elégedetten. Aztán meghallom a nevem a hátam mögül.
– Lakatos Béci! Már megint te?!
A tanító néni a folyosó elején áll, körbeveszik a lányok, nem tud lépni tőlük.
– Ott marad mind a kettő a fal mellett! – mutat felénk kinyújtott karral. – És egy mukkanást sem akarok hallani tőletek! Megértettétek?!
Tomi bólint, kihúzza magát és vár. Elengedem a pulóverét, és kicsit görnyedten odaállok mellé. Megint csőbe húzott.
Utálom őt. Elsőben kipécézett magának, azóta állandóan szekál. Négy éve nem száll le rólam. Lopva ránézek. Magabiztosan várja a szokásos műsort. Nekem össze-vissza cikáznak a gondolataim. Nem kaphatok megint beírást. Akkor apám egy hétig nem enged edzésre. Az edző bá’ megmondta a legutóbbi után, hogy az volt az utolsó. Hiába szórom a gólokat, ha megint intőt kapok, akkor kirak a csapatból. Arra gondolok, ez nem igazság.
– Ez nem igazság!
Akkor is ezt kiáltottam, amikor megkaptam az első osztályfőnökimet másodikban. Akkor is Tomi miatt büntettek meg. Ellopta az uzsonnámat, én hozzá akartam vágni a cipőmet, de nem találtam el. Helyette betörtem a termünk egyik ablakát. Apám értem jött, kifizette a kárt, és egész úton nem szólt hozzám, amíg hazasétáltunk. Aznap este nem kaptam vacsorát. Amikor megkérdeztem tőle, miért nem, apám azt válaszolta:
– A vacsorád árából fizettem ki a törött üveget.
– Ez nem igazság – motyogtam, és nagyon éhes voltam.
– Az élet igazságtalan, fiam. Minél előbb megtanulod, annál egyszerűbb lesz az életed.
Azóta sok bejegyzés van az ellenőrzőmben, és az életem nem lett egyszerűbb. Anyám mindig azzal vigasztal, hogy lehetne rosszabb is. Igaza van, az egyik csapattársamat mindenért megveri az apja. Vajon Tomi is azért ilyen kötekedő, mert otthon elverik? Nem érdekel, akkor is utálom őt.
Jönnek a srácok és röhögve kerülgetnek minket. Örülnek, hogy most nem ők vannak soron. Tomi kihasználja a kavarodást és a lábamra lép. Úgy csinál, mintha csikket taposna el. Nagyon fáj, legszívesebben jól szájon vágnám. Elégedetten kuncog mellettem. Tudja, hogy a tanító néni nem látott semmit az egészből. A többi fiú bemegy az öltözőnkbe. Jó nekik. Átöltöznek, aztán mehetnek játszani. Én meg csak itt állok és próbálom megúszni a büntetést. Valamit ki kell találnom!
A lányok pusmognak és kuncognak, ahogy elsétálnak előttünk. Az ő öltözőjük messzebb van a miénktől. Biztos azért, hogy ne tudjunk leselkedni utánuk. Persze szoktunk, de eddig még nem kaptak el minket. Lencsi hirtelen megáll előttem. Szerintem ő a legszebb lány az osztályban. Kihúzom magam és a szemébe nézek. Vár egy kicsit, de nem mond semmit. Látom az arcán, hogy csalódott bennem. Pedig jól ismer engem, tudhatná, hogy most sem én vagyok a hunyó. Nagyon okos lány, de matekból szoktam neki segíteni. Ő meg nekem segít magyarból. Szeretek vele tanulni, jól el tudja magyarázza a dolgokat. És sokat olvas, de mindig csak a szünetekben. Én órán is szoktam olvasni, ha unatkozom. Mondjuk csak képregényeket. Eddig még nem buktam le. Lencsi egyszer azt mondta, könyveket is olvassak, és kezembe a nyomta A koppányi aga testamentumát. Nagyon tetszett. Nekem nincsenek könyveim. Egyszer volt egy jutalomkönyvem, még elsőben kaptam év végén. Apám tavaly elégette a kályhában, mert elvesztettem az ebédpénzemet. Igyekeztem nem sírni, amíg figyeltem a megfeketedő lapokat. Amikor megkérdeztem tőle, miért csinálta, csak annyit mondott:
– Hogy megtanuld, milyen érzés a veszteség.
Igazából nem vesztettem el a pénzt. Tomi lopta el tőlem, de nem tudtam bebizonyítani. Úszás után megkérem Lencsit, hogy adjon kölcsön egy másik könyvet. Ha kiolvastam, majd beszélgetünk róla az egyik szünetben. Még mindig nem mond semmit, csak nézi az arcomat. Aztán tovább sétál az öltözőjük felé. A szemem sarkából látom, ahogy Tomi utána fordul, de Lencsi rá se néz. Most én mosolygok.
– A helyedben nem vigyorognék így, édes fiam!
A tanító néni majdnem odaér hozzánk. Szerencsére Jancsi bácsi megállítja. Nem hallom, miről beszélgetnek, biztos az óránkról. Jancsi bácsi jó fej, letudjuk a kötelezőt, aztán játszhatunk. A másik edzőt, Bandi bácsit nem szeretem. Sokat kiabál, és ha ő tartja az úszást, kiköpjük a tüdőnket óra végére, úgy meghajt bennünket. A foci az más, azt jobban szeretem. Érzem a kapu, mindig ezt mondja nekem az edző bá’, amikor megdicsér.
Tomi belecsíp az oldalamba, de nem érdekel. Megmakacsolom magam. Nem lehet, hogy mindig én húzzam a rövidebbet. Nem számít, mit gondolnak a többiek, de Lencsinek hinnie kell nekem. Valamit ki kell találnom! Elmondom az igazat. Hátha most nekem hisz a tanító néni. Nem szabad feladnom! Az a mérnök is azt mondta, hogy sosem szabad feladni. Tavaly nyáron találkoztam vele, amikor én vittem apámnak az ebédet az építkezésre. Rajzok voltak a kezében, úgy magyarázott a kőműveseknek. Amikor elment, a melósok csak annyit mondtak: öltönyösök, és köptek egy nagyot a földre. Nem értettem miért mondták. Az a férfi pólóban és farmerban volt. Utána szaladtam. A kocsija mellett állt és telefonált. Megvártam, amíg befejezte, aztán megkértem, hogy mutassa meg a rajzokat. Egy ház tervei voltak, apámék annak rakták a falait. Amikor megkérdeztem tőle, mit kell csinálnom, hogy én is ilyeneket rajzolhassak, azt válaszolta:
– Sokat kell tanulnod. És soha nem szabad feladnod, bármilyen igazságtalan is az élet.
A tanító néni megáll előttünk. Tomira néz, aztán rám.
– Már megint mit csináltatok ti ketten?
Most! Most kell megvédenem magam!
– Tanító néni, az úgy volt, hogy… – magyarázkodom, de Tomi hangja elnyomja az enyémet.
– Tanító néni, az úgy volt, hogy ez a hülye Béci futott a folyosón, én utána, egyszer csak megállt, megfordult, elkapta a pulóveremet, nekinyomott a falnak, és ütni meg rugdosni kezdett. Tessék megnézni a sípcsontomat! Még most is látszik a nyoma!
Felhúzza a nadrágja szárát, mutatja a piros foltot. A tanító néni felém fordul.
– Béci, veled mindig csak a baj van.
– Tanító néni, nem úgy volt, én…
– Csend legyen! Nem érdekel a mentegetőzésed!
Megint ez van, felesleges bármit is mondanom.
– Elnézést, de nem úgy történt, ahogy a szőke hajú kisfiú mondta.
Hirtelen felkapom a fejem az ismeretlen hangra. A nő, aki a folyosó végén fésülködött, most ott áll mellettem. Nagyon magas, komoly az arca. Tomi csak toporog velem szemben. A tanító néni csodálkozva a magas nőre néz.
– Ön látta, hogy mi történt?
– Igen, pont erre fordultam, miközben fésülködtem és láttam. A barna hajú kisfiú elöl szaladt, mögötte futott a szőke hajú kisfiú. Nem tudta megelőzni, és hátulról elgáncsolta. A barna hajú kisfiú elesett, nagyon megütötte magát, és elég sokáig csúszott a padlón. Aztán felállt, és elkezdtek verekedni egymással. Kis idő múlva a szőke hajú kisfiú hirtelen abbahagyta a verekedést, mintha várna valamire. Akkor jelent meg ön és a többi gyerek a folyosó elején.
– Nem igaz, nem így történt! – kiáltja Tomi.
– Ne hazudj, láttam! – szól rá a magas nő.
Nem hiszek a fülemnek. Tominak még soha senki nem mondta, hogy hazudik. Mindig neki hisznek, nem nekem. Óvatosan a nőre nézek. Kedvesen rám mosolyog. Nem tudom, mit kellene tennem. Rám nem szoktak mosolyogni az emberek.
– Köszönöm a segítséget – hálálkodik a tanító néni.
– Igazán nincs mit.
Mosolyogva bólint, aztán elsétál. Én meg csak bámulom. Még életemben nem láttam ilyen magas nőt.
A tanító néni szigorúan köhint egyet. Felé fordulok, érzem, hogy izzadni kezd a tenyerem.
– Béci, menj be az öltözőbe, öltözz át, aztán irány a medence! Tomi, hozd az ellenőrződet!
Nem hiszem el, hogy ez történik velem. Tomi sem, hangosan tiltakozni kezd.
– De tanító néni, én nem…
– Azt mondtam, hozd az ellenőrződet!
Belépek az öltözőbe, Tomi mögöttem kullog. A többiek már átöltöztek, csak mi ketten vagyunk. Hirtelen szembefordulok vele. Zavartan rám néz, aztán csak kotorászik a táskájában. Tudja ő is, hogy én győztem.
.
.


.
.

Szerkesztő
Adminisztrátor
  1. Baluka Krisztina

    Köszönöm szépen, kedves Csaba 😊. Életből ellesett pillanatok, kicsit tovább gondolva.

  2. Guti Csaba

    Tanulságos, életszagú történet, amelynek végén utat tör az igazság.
    Gratulálok!

Hozzászólás

*