TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Fűz

Jelige: Csukott óriáskígyó
.

.
Sok ember magánbeszélgetését hallgattam már ki. Magukra vessenek, lehetnének óvatosabbak is. De nem is ez a lényeg. Sokféle személyiséget láttam már, volt aki halk volt, volt aki hangos, néhányan furcsa fémekkel aggatták tele magukat, valakin ruha is alig volt, a többi pedig ki sem látszott a sok kendő mögül. De mindenki, kinek társa furcsa nedvet eresztett szeméből, egy dolgot mondott. Az élet egy hullámvasút. Bár én nem ismerem az emberi elme ezen vívmányait, ez a mondat mindig elgondolkoztatott. Ha tudtam volna beszélni, megkérdeztem volna valamelyiket az értelméről. De e tudás hiánya miatt érzett szomorúságomon hamar úrrá lettem és a búslakodás helyett egy sokkalta hasznosabb elfoglaltságot találtam magamnak. Gondolkodtam. A “hullám” fogalmát ismertem, hiszen Folyó barátom közvetlen szomszédságában tengettem napjaim, de a “vasút” egy ideig kifogott rajtam. Egy “vonatnak” nevezett jármű ugyan zajongott nem messze a parttól, de párhuzamot nem tudtam vonni e két furcsa szó között. Egészen addig, míg egy igen-igen ráncos, öreg hölgy, nagy táskával görnyedt vállán, egy nap a “vasúthoz” ment, amint egy mellette ácsorgó fiatalka kislánynak magyarázta. Varjú barátaim egészen a “vonatig” kísérték az asszonyt s így már azon gondolkodhattam, hogy mi hasznuk válik az embereknek abból, ha egy egyszerű dolgot kétféleképpen hívnak? Az emberi elme furcsaságainak vizsgálata mindig is igen kedvelt elfoglaltságom volt, s úgy látszott, mindig egyre több és több ilyesféle szórakoztató értelmetlenségre bukkanok.
Na de, igen elkanyarodtam az eredeti témától. Immár a “hullám” és a “vasút” fogalmát is ismertem, s már csak össze kellett illesztenem a kettőt. Réges-réges-régen egy igen eszes nőszemély egy kisgyermeknek hadovált össze valamit az úgynevezett “összetett szavakról”. Így, akaratomon kívül én is egy kissé unalmas, de annál hasznosabb nyelvleckét vehettem attól a kedves tanítótól. Most, gondolatban megáldottam létét és hagytam, hogy gondolataim folyamának heves árja magával vigyen.
Vagyis, két szóból egy fogalmat alkothattam, a már jól ismert s ezt az irományt ihlető “hullámvasutat”. Saját dolgom megkönnyítése érdekében számomra kicsivel érthetőbb szóvá alakítottam. “Hullámvonat”. Magam elé képzeltem Folyó egy magas hullámját egy nagy égiháborúban, majd a hosszú, füstölgő járművet a tetejére helyeztem elmém végtelen műhelyében. Kissé trehány módon összeforrasztottam a két képet, bár dolgom egyszerűnek nem mondhatnám, ugyanis mindkét fél ellenállt. Számomra a “hullám” és a “vasút” össze nem passzoló párost alkottak, de hát hosszú életem során ennél sokkal különösebb dolgokkal leptek már meg ember barátaim. Mikor ezzel az izzasztó feladattal is elkészültem, értelmezni próbáltam a végeredményt. Leginkább a nemrég megismert festészeti stílusra emlékeztetett, melyet rendkívüli módon szürrealizmusnak neveznek a kétlábúak. Miután hosszas próbálkozásaim után még mindig nem jártam sikerrel, elgondoltam, hogy milyen módon is jutottam ide, miért is kezdtem bele ebbe a fárasztó procedúrába. “Az élet egy hullámvasút”. Találtam végre rá a keresett mondatra. Élet. Ennek a szónak megértése nem okozott nehézséget, ezt még a legbutább fakopáncs is ismeri. De hogy kapcsolódik össze az “élet” és a “hullámvasút”? Bár kissé szégyenkezve – hiszen a valaha élt egyik legintelligensebb fa vagyok –, de be kell ismernem, napjaimba telt, mire ráébredtem a megoldásra. De én nemcsak kiemelkedő értelmi képességekkel rendelkezem, emellett még olyan nagyvonalú is vagyok, mint egy igazi úriember. Hogy ezt bizonyítsam, nem fogom a kedves olvasót rögtön csodás felfedezésemmel lerohanni. Hát mégis milyen bűnügyi történet lenne ez, ha nem hagynám az olvasót GONDOLKODNI? Merthogy nem csupán nagyvonalú, hanem még igen művelt is vagyok, köszönhetem ezt előkelő származásomnak, hiszen a legfajtisztább, legvalódibb szomorúfűz volnék az egész városban. Szegény rokonaim velem ellentétben igazi vadvíz partján élnek, nem találkoznak soha senkivel. Ez lehet az oka annak a szomorú ténynek is, hogy szegénykéim igen-igen butuskák maradtak, hiába idősebbek, mint én. Jómagam pedig nagyon is szerencsésnek mondhatom magam, amiért mesterséges vízparton kelhetek minden reggel, s hajthatom álomra kecses ágaim minden este. Itt, a város közepén sokkalta érdekesebb az élet, és egyre okosabb és okosabb leszek, ahogy telnek az évek. Nem is beszélve arról az aprócska igazságról, hogy errefelé a folyók is jól neveltek, nem úgy, mint a vadvizek, szégyellnivaló testvéreik. Ennek a nemzetközi életmódnak köszönhetem azt is, hogy megismerhettem pár tehetséges író zsenialitását is, felolvasó esteken. Még ezeknek a tiszteletreméltó rendezvényeknek a helyszínéül is megválasztják szerény árnyékom. Nem hiába vagyok büszke magamra!
Kis monológom alatt feltehetőleg az olvasó gondolkozott az eredeti, igen izgalmas kérdésen, ha ugyan van egy kis esze. Most már, úgy érzem senkinek nem ártok, ha elregélem, mire jutottam az alatt a három kínkeserves nap alatt.
Miért hasonlíthatják az emberek az életet, a “hullámvasúthoz”? Az élet a valaha volt legegyszerűbb, legegyértelműbb fogalom, amivel találkoztam. Mi köze lehet ennek az egyszerűségnek egy olyan furcsa és nem mindennapi találmányhoz, mint a “hullámvasút”? Hogy erre a kérdésre válaszolni tudjak, igen kényelmetlen módon teljesen más irányból kellett az “életre” tekintenem. Így, immár nem egy dolognak, egy szónak láttam, hanem egy hosszú-hosszú vonalnak, melynek ki tudja hol van vége. Így már ment is minden, mint a karikacsapás. Az egyszerű, egyenes csík helyére vad hullámvonalat képzeltem, elejére egy csecsemőt, végére pedig egy koporsót. Mármost, egyértelművé vált, hogy a vonal az idő. S hogy miért hullámos? Mert míg élünk, érzelmekkel rendelkezünk. Szomorúak vagyunk. Ez a mélypont. És boldogok, ez pedig a hullám magasba csapó része. Már csak egy kérdés merült fel bennem, miután ráleltem a megoldásra. Miért vigasztaló az emberek számára a tudat, hogy az élet egy hullámvasút? Erre pár órányi kemény gondolkodás után már rá is jöttem. Tegyük fel, hogy az ember egy mélyponton van. Úgy érzi, nincs kiút, örök szomorúság a sorsa. Egészen addig süpped bele ebbe az átható szomorúságba, míg valaki el nem kezdi vigasztalni. És hogy vigasztalja? Egy egyszerű, mára már közhelyessé vált mondattal: “Az élet egy hullámvasút”. Az ember lassan kilábal a depresszióból, mert ráébred, hogy az élet egy igazi hullámvasút. Vannak mélypontok, de vannak dombocskák, amik a boldogságot jelképezik. S rögtön derűvel viseli a szomorúságát, mert vigasztalja a tudat, hogy lesz még jobb is. És így egyre magasabbra és magasabbra jut, mígnem a tetőponton találja magát.
Ennek kapcsán még egy elgondolkodtató tényen kezdtem töprengeni. Mi van, ha az ember egy olyan boldogsági szintet ér el, aminél már nincs följebb? Képes lesz tartani azt a szintet egyenes vonalban tartani haláláig? Vagy a tudat, hogy nincs följebb, önkéntelenül elszomorítja, s elkezd lefelé csúszni? A válasz: nem képes. Pontosabban, ha tudja, hogy nincs följebb, nem képes. Éppen ezért a barátaik legnagyobb boldogságában az emberek nem hangoztatják a tényt, hogy ennél már csak lejjebb van. És így, tudatlanul lelnek rá az örök boldogságra. Míg egészen beleőrülnek, s a folytonos boldogság unalmassá, egészen szomorúvá válik. És így, a hullámvonal ismét egyre lefelé ível. Elvégre egy természetes hullám is először a magasba tör, majd visszatér oda, ahonnan indult. Ez az élet rendje. De azért milyen jó, hogy nem vagyok ember!
.
.


.
.

Szerkesztő
Adminisztrátor

Hozzászólás

*