TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Lábnyomok a hóban

Jelige: ázott lampion

.
.

Mazarinkék ruhája szinte elfeketedett a verejtéktől. Hálát adott leleményességének, amiért indulás előtt magára öltötte szőrmés palástját is – palástolta vele erőlködését. Zihálását amúgy is elnyomta a karja körül támadt légörvény süvöltése. Ám hiába minden erőfeszítés, a fényjáték elmaradt. Semmi sem bújt ki a rénszarvast imitáló faragványból, csupán a tenyérlenyomata csillogott rajta.
Szemközt a többiek felnevettek, szinte összegörnyedtek, úgy mulattak rajta. Mikor pedig jottányi ereje sem maradt, s térddel a hóba rogyott, rosszakarói csapatából kivált a lányok szócsöve, hogy a begyébe álljon, lehajoljon, és pukkadozva közölje vele:
– Na, mit mondtam? Rajtad már semmi sem segít. Hacsak nem… – Lehelete megkaristolta fültövét. – Egy kis rénszarvaspisi!
Torka összeszorult. Mielőtt még könnye az orcájára csordult volna, összeszedte magát, és botladozva az erdő mélyére iramodott. Meg sem állt titkos zugáig, egy szélvédett kis tisztásig, ahol moha lepte kőrakás magasodott. Most még nagyobb késztetést érzett, hogy letisztogassa a néhai áldozati helyet, de tartott tőle, hogy lányként csupán megszentségtelenítené. Letelepedett hát, és tisztes távolságból megszemlélte. Időnkint mintha ódon meleg áradt volna az ormótlan műalkotásból, ám ezúttal nem kapta meg tőle a várt támogatást. Oldalán a mohaszálak, akárcsak a lány lelkében kavargó letargia, kristályossá fagytak.
Ha itt sem sikerül, tényleg reménytelen eset vagyok.
Megpillantott egy élénk színű kalapot kikandikálni a hóbuckák takarásából. Elborzadt, miként felismerte a légyölő galóca pöttyeit. A szájához kapott, de nem tudta megakadályozni, hogy párszor fel ne öklendezzen. A hetek óta tartó megaláztatások teszik, és az oly sokat emlegetett tudatmódosítók, melyek ízét már-már a szájpadlásán érezte, noha sosem alkalmazta őket.
Hát igazuk volt? Tényleg nincs számomra más út, minthogy ilyen gombával etessem meg Csavargót, és tálat tartsak alá, ha üríteni támad kedve?
Felnyikkant. Hátát gyengéden megtaszították, bár így is kis híján előrebukott.
– Csavargó!
A rénszarvas a lány hóna alá dugta orrát, hogy felemelje, ám az dacosan eltolta magától az állat busa fejét.
– Nem és nem! Most nem játszhatunk! Koncentrálnom kell. Ha holnap sem sikerül kiaknázom a családunk hagyatékában tárolt fényenergiát, akkor nincs az a kőről pattant lélek, hogy bevegyenek a tanítványok közé. – A derékövébe dugott totemhez nyúlt. Megsimogatta. – Nem hozhatok szégyent a családomra.
Tisztában volt vele, hogy a nagy látnokdinasztiák leszármazottaihoz mérten ő hátránnyal indul a beválogatón. Mégis fáradhatatlanul követte az öregek utasítását, végezte el a rutingyakorlatokat, hátha általa az ő családjának neve is felkerül az Örök Hegy csúcsára. Ám olybá tűnt, hiába minden igyekezet. Most is, miként ízét megfeszítve térdelt a hóban, s gyúrta összpontosítását egyetlen tömör gömbbe, úgy érezte, kicsúszik ujjai közül az irányítás, akárha híg sarat markolna fel. Reményvesztettségében már elkékült ajka is remegni kezdett. Az orcájára csorduló első könny azonnal gyönggyé kristályosodott. Szikrányi fény sem pislákolt a totemen. Csupán a tisztás köré gyűlt kíváncsi állathad adott mind élénkebb életjelet. Hallotta a madarak szárnysuhogását, a bundás rágcsálók matatás, tobozok landolását, négylábúak esetlen trappolását.
– Elég! – Felmarkolt a hóból, s megcélozta vele a mind közelebb somfordáló állatokat. – Hát nem értitek, hogy a holnapi napon dől el a saját és családom sorsa? Ha most nem hagytok gyakorolni, nekem… nekem… – Kimerülten előredőlt, csuklóig belesüppedt a hóba. Hajfonatai az arcába hulltak. – Nekem végem.
– Milyen agresszív vagy ma, Gyöngykisasszony!
A lány riadtan megfordult.
– Már megint te – mormogta pisze orra alatt. – Hányszor mondtam, hogy ne nevezz így, Dae!
– Miért? Nem ismerek lányt rajtad kívül, aki ennyi jéggyöngyöt ellene a világra. – Célzón a tulajdon orcájára bökött. – És nem ártana hazaszaladnod. Teljesen átázott a ruhád, így akarod bevárni a naplementét?
Gyöngykisasszony durcásan felfújta az arcát, aztán megadóan kiengedte a benntartott levegőt. Végigszánkázott gerincén a hideg. Most vette csak észre, mennyire kimerült. És mennyire fázik. Mire felocsúdott, Dae már mellé lépett, a vállára terített egy másik szőrmés köpönyeget – agyonhasználtnak tűnt, de a lánynak jólesett a plusz réteg. Görcsösen rámarkolt egy félig lehámlott szőrmegombócra.
– Kö-köszönöm, Dae.
Az orcáján terjengő pírfoltot már nem csupán a csípős fagy éltette. Kerülte a fiú pillantását, zavartan horgasztotta le fejét. Dae jelenléte egyszersmind eloszlatta a lelkére telepedett aggályt. Volt valami megfoghatatlan erő a kisugárzásában, melyet ő fogódzónak használhatott a legkilátástalanabb helyzetekben is. Márpedig keresve se találhatott volna kilátástalanabb jövőképet egy bukásra ítélt próbatételnél.
Dae alighanem olvasott a lány ábrándossá váló tekintetéből. Elmosolyodott.
– Mondd csak, megfogadtad a tanácsomat, és megpróbálkoztál a joikával?
Gyöngykisasszony, mintha csak mély álomból riadna fel, összerezzent.
– Én? Miért nem hiszed el végre, hogy nincsen hangom a joikához!
– Nem is a hang a lényeg, hanem az erő, amit kifejtesz. Hasonlatos a fényenergiát mozgásba hozó lendülethez. – Mikor látta, hogy a lány ellenkezik, az álla alá nyúlt, hogy nyíltan a szemébe nézzen. – Nyisd ki a füled. Ez a dallam a segítségedre lesz. Bízz bennem!
.
Bízni szeretett volna Daéban. De hogyan bízhatott volna a saját képességeiben, mikor másnap sorra világoltak fel a szebbnél szebb, impozánsabbnál impozánsabb fényjátékok? Mindenki ki tudta szólítani a családi totemből az összegyűjtött energiát. Kiváltképp annak a rosszindulatú lánynak sikeredett emlékezetesre a produkciója, aki őt folyton-folyvást megalázta. Még az öregek is áhítatosan eltátották szájukat, mikor a tanítvány felszegte fejét, s a mellkasához szorított faragványból egy fénylő mókus filigrán alakja nyúlt ki és iramodott a levegőbe, majd enyészett el a fakoronák szintjén.
Gyöngykisasszony az ajkát harapdálta. Az elismerő tapsra rezonálva tulajdon szívverése is szaggatottabbá vált. Mindjárt rá kerül a sor, már érezte, hogy a tekintetek érdeklődő sugara az ő feszengő testére tolódik.
Bár itt lennél, Dae. – Mélyet sóhajtott. – Bár fognád a kezem, hogy erőt merítsek a szorításodból… bár lett volna merszem rákérdezni, melyik szállás tagja vagy. Akkor legalább lenne hova elbujdosnom, ha elbukom a próbatételt…
Felszólították. Fogát összeszorítva, vonásait megemberelve a kijelölt szegletbe lépett, a tanítványokkal és az öregekkel szemközt. Miután a rangidős jelt adott, lehunyta szemét, ajkai közt bátortalan rés nyílt, amint halkan dúdolni kezdett. Hallott pár kósza felhorkanást az értetlenkedők irányából.
Joikával kezd? Ez újdonság, eddig nem hagyatkozott a hangjára!”
Igyekezte kizárni tudatából a rátapadó tekinteteket. S bár torka hamar kiszáradt, olybá tűnt, valamit megindíthatott benne a Daétól eltanult dallam. Amint kinyújtotta a kezében szorongatott faragványt, intenzívebb légörvény kerekedett tagja körül, mint valaha. A közeli fenyők hajbókolni kezdtek, kisebb tűlevél-zuhataggal záporoztatták az alant várakozókat. Kezén az inak megdagadtak, ujjai elfehéredtek a totem domborműve nyomán. De aztán a lendület alábbhagyott. A szélvihar, ahogy feltámadt, úgy el is enyészett. Hangtalanul. Fény nélkül.
– Nem lehet! – Az sem érdekelte, ha megorrolnak rá, hisztériásan a földre vetette magát, kezével a fagyott hót döngölte. – Pedig én mindent, de mindent megtettem… Dae… hazudtál nekem!
– Dae? – Az egyik öreg felvonta szemöldökét, s meghuzigálta szakállát. – Mit is mondtál, kislány, miért éppen joikával kezdted a hívást?
Mielőtt még Gyöngykisasszony válaszra nyitotta volna száját, velőtrázó morajlás és recsegés dübörgött át a völgyön, a fák beleremegtek, akárha gleccser hasadna ketté.
– Lavina?! Ilyenkor?!
A résztvevők ijedten ugrottak a legközelebbi sziklanyelv tövébe, ám a várt hóförgeteg elmaradt. Az éktelen zaj forrása Gyöngykisasszony köré összpontosult: a tisztásról ismert állatok sereglettek hozzá, regimentnyi mókus, nyúl, madár, rénszarvas, élükön Csavargóval.
Ha nem a próbatétel kellős közepén tartott volna, alighanem keblére öleli az érte aggódó barátait, ám most résnyire szűkített szeméből a megbántottság könnyeit ontotta.
– Már megint ti? – hüppögte. – Miért nem vagytok képesek felfogni, hogy most nem tudok veletek foglalkozni… miért nem hagytok összpontosítani?
– Ez meg kihez beszél? – lamentált a rosszmájú lány kikémlelve a sziklanyelv takarásából. A többiek követték példáját. Szörnyülködve pásztázták a Gyöngykisasszony körüli havas sávot. – Mik ezek a lábnyomok? Ki közelítette meg a bukott fruskát?
A rangidős, ki az imént a szakállát huzigálta, elsőként lépett ki a menedékből, és botorkált a még mindig térdeplő lány mellé. Talányosan végigsimított a szőrmebundáján.
– Ó! – jajdult fel Gyöngykisasszony. Arcát szégyenkezve elrejtette. – Ennél rosszabb már nem is lehetne! Tévedésből ezt az agyonhasznált palástot öltöttem magamra, amit Dae adott…
– Dae, mint Daersu, az Örök Hegy legfiatalabb varázslója, aki évszázadokkal korábban eltávozott? – Egy félig lefoszlott családi motívumra bökött a palást szegélyén. – Mondd, gyermekem, tényleg Daersu szellemhívó joiká ját énekelted az előbb?
– Hogy én? Már honnan tudnám.
Megpördült. Nem akart hinni a szemének. Kortársai riadtan méregették a hó frissen tűzdelt lábnyomait, de az állatokra nem vetettek egy pillantást sem. Akárha átnéznének rajtuk.
– Ti – nyögte kábán. – Ti nem látjátok a barátaimat?
A szakállas öreg öblös nevetést hallatott. Úgy megpaskolta Gyöngykisasszony hátát, hogy szinte belegörnyedt.
– Botor gyermek! Mi végre világolna fel totemedből a fényjel? – Kinyújtotta kezét, megcirógatta Csavargót, aki éppen a hüledező lány mellé ért. – Úgy fest, a családod szolgálatában álló szellemhad már réges-régen a barátoddá fogadott téged! Szólongatás nélkül is melléd állnak!
.
.


.
.

Szerkesztő
Adminisztrátor

Hozzászólás

*