Lélekerdő

Lágy szellő.

Madárcsicsergés.

Az első napsugarak.

Harmat.

Kristálytiszta forrásvíz.

Üdítő nyári záporok.

Végeláthatatlan smaragdzöld táj.

Otthon.

Selket élete hajnala óta lakott az erdő legmélyén. Kislánykora óta a fák nevelték őt, a farkasok etették, a madarak őrizték álmát. Egyszer – olyan régen, hogy már fel sem tudja idézni – egy faluban élt, volt egy neve, amit szülei adtak neki. Volt egy házikója, benne saját szobával és játékokkal, könyvekkel. Volt családja és barátai, egy közösség ahová tartozhatott. Egyszer. Régen.

Mindezek a dolgok, amelyeket valaha magáénak hívhatott, nem számítottak. Abban a pillanatban, amikor kiderült, hogy ő más… minden darabjaira hullott. Életének fonalai kicsúsztak kezei közül; az óvatos munkával készített fonat megszakadt.

Bizonytalanság.

Hónapokig – vagy tán évekig? – bolyongott, mire rátalált az elhagyatott kunyhóra. Szerencséje volt, hogy tanultabb volt, mint kortársai, különben sosem válhatott volna azzá, aki ebben a pillanatban volt. A kunyhó maga rozoga állapotban volt, falai omladoztak, a kályhát rozsda borította. De a polcok – oh, a polcok! – roskadoztak könyvekkel. Azok a könyvek mentették meg életét.

Első pillantásra Selket egy egyszerű asszonynak tűnhet: töredezett barna haj, ujjai tele bőrkeményedésekkel, bőre napfoltokkal tűzdelt. Könnyedén széppé és fiatallá tehette volna magát; Selket számára azonban minden ránc, minden heg, minden őszülő hajszál azt bizonyította, hogy túlélt mindent, amit az élet felé hajított.

Közhelynek számít ugyan, hogy nem szabad megítélni egy könyvet a borítójáról, de senkire sem igaz ez jobban, mint Selketre. Megfáradt bőre alatt lapuló ereiben erő lakozik; hatalom, amelyet elképzelni sem tudsz.

Kislánykora óta védelmezték őt az erdő fái és lakói, most rajta a sor. Ez élete küldetése.

Fenntartani az álcát a kunyhón nem vesz el sok energiát; szinte már a tudatalattijával képes ezt tenni – hosszú éveken át tartó folyamatos gyakorlás és végeláthatatlan izzasztó órák gyümölcse ez. Selket tudja, közeleg a perc, amikor ezt a világot – és az erdőt – hátrahagyja majd, hogy eggyé váljon a földdel. Volt egy idő, amikor félt a másvilágtól; rettegett az idő múlásától, az évszakok változásától. Ezek az évek már tovatűntek. Most már várja a pillanatot, amikor teljesen az erdő részévé válhat és az utána jövőket táplálhatja.

A fák széthúzzák ágaikat, utat mutatva a sziporkázó patakhoz. A kisfarkasok boldogan játszanak a víz melletti tisztáson, az örökké figyelő bölcsek pedig árgus szemekkel követik őket. Amikor még botladozó kisgyermek volt, hasonlóképpen óvták őt is. Oh, hogy repültek az évek!

Naiv, fiatal gyermekként azt hitte, otthona a falu volt és a szülei. Azt gondolta, hogy anyja ölében lakozott a béke szigete, apja szívverését pedig a legszebb muzsikának tartotta. Hosszú évek keserves munkájával megtanulta, hogy sosem ott találjuk meg a helyet, azt ahová valójában tartozunk, mint ahol gondolnánk.

A legősibb fák történeteiből kihámozta, hogy nem ő volt az első botladozó, otthontalan és elhagyatott utazó, akinek menedéket biztosított a kunyhó. Nem is ő lesz az utolsó. Minden tulajdonosa valamit hozzáad, valamilyen célt szolgál, hogy az elkövetkezendőknek még jobb lehessen az élete.

Selket egy kis kertet alakított ki a ház mögött – virágokkal és veteményekkel –, melynek hosszú évek óta gondját viselte. Természetesen nem volt módja tudni, hogy a következő utazó mennyivel az ő távozása után érkezik majd meg, ezért megállapításait és tapasztalatait lejegyezte az üres füzetek egyikébe.

Szeretetet, megértést, békét és biztonságot font a falakba az itt eltöltött évei során. Erejét kölcsönözte a tetőnek, mely a legzordabb viharokat is kiállta. A szürke és személytelen, rideg és könyörületlen falakból napsugárszínű meleg otthont varázsolt. Akárki is legyen a következő lakója, Selket mindennél jobban remélte, hogy olyan csodálatos és hosszú élete lesz itt, mint neki volt.

Selket nem sok muzsikát hallott életében; nem tudott felidézni egyetlen dallamot sem gyermekkorából. De az alkotás, a ritmus lényének legbelsőbb zugában továbbélt. Miközben a veteményeskertjét gondozta: dúdolt; a madarak csicsergésére verseket írt; a fák levei között suhogó szellőbe kottázta hangjegyeit.

Művei sosem lesznek olyan ismertek, mint Mozart vagy Haydn, de Selket dallamai örökre beleivódtak az erdő esszenciájába. Még évtizedekkel később is Selket varázslatai adják a szellő ritmusát, a madarak az ő dalait csicsergik, a napsugarak az ő kottáit rajzolják a levegőbe.
.

Magány.

Elkeseredettség.

Kiábrándultság.

Reményvesztettség.

A múlt elfeledett kísértetei.

Avila megszámlálhatatlan helyen megfordult az elmúlt év során; mindegyik egy kicsit más volt. Némelyikben egy pillanatra otthon érezhette magát; néhol sírt, máshol nevetett. Most már azonban bizton állíthatta, hogy egyik sem közelítette meg az igazi otthont.

Az elhagyatott kunyhó, melyet az erdő legmélyén fedezett fel első pillantásra nem tűnt soknak. Falai omladoztak, a tető maga alá temette az egykoron veteményeskertként funkcionáló földdarabot, az ajtó már jelen sem volt. Összességében egy hatalmas szemétdomb volt az egész.

Második pillantásra azonban valami teljesen más rajzolódott ki. Avila számára egyértelmű volt, hogy valamikor – tán nem is olyan régen – olyasvalaki lakta a kunyhót, aki egy volt a természettel. A tisztás nagyrészt érintetlen volt, egyetlen fa sem volt kivágva, a közeli patakot sem terelték el eredeti medréből. A háborítatlan természet kis szigete volt ez a tisztás, melyet az évezredes fák öleltek körül, oltalmazva azt, aki otthonává tette a házat.

Avilának élete tizenhét évében sosem volt otthona; a legközelebb ameddig jutott az árvaház volt. Annak ellenére, hogy nem ismerhette valójában milyen érzés hazaérkezni, most már legalább el tudta képzelni.

Egy cinege finoman vállára ereszkedett, vékonyka csicsergése zene volt füleinek. A lágy szellő cirógatta bőrét lyukas tunikáján keresztül. A több kilós zsákot, melyben eddigi életét cipelte, a harmatos fűre helyezte. Szemeivel végigtekintett a tisztáson, katalogizálva minden egyes fűszálat.

Nem sokat értett sem a kertészkedéshez, sem a kőműveskedéshez, de mint mindent eddigi évei során, ezt is megoldotta valahogy. Egy hónapon belül a kunyhó ismét valaha vélt pompájában ragyogott. A falak nem omladoztak többé, a tető a helyére került és egy új ajtót is készített egy kidőlt fából. A biztonság megteremtése után végre szabadon bújhatta a könyveket, melyek az érintetlen, s hibátlan polcon díszelegtek a kezdetektől fogva.

Napjai hasonlóan teltek egymáshoz, azonban mégis különböztek apró részleteikben – Avila számára ezek az apró eltérések jelentették az életet, a szabadságot. Az árvaházban és bujdosása alatt nem volt alkalma szimplán létezni. Eddig sohasem tapasztalhatta meg milyen biztonságban érezni magát, milyen szabadnak és oltalmazottnak lenni.

Ugyanis oltalmazott volt. Nem tudta teljesen megmagyarázni az érzést – sokszor azt gondolta, talán megőrült az egyedülléttől – de úgy érezte a fák megvédik őt az esetleges rosszakaróktól. Minden új napon, amikor az első napsugarakkal a patak felé vette az irányt a fák ágai szétnyíltak előtte, mutatva az utat.

Éjjelente, amikor minden rezdülés esetleges veszélyt jelentett és Avila nem tudott elaludni, a hatalmas, évezredes fák altatódalt dúdoltak neki. Ezeken az estéken álmaiban egy kedves idősebb asszonyt látott, aki a fény felé hívogatta őt, tudást ajánlott. Avilának sosem voltak szülei, de ezekben a titkos, lopott pillanatokban úgy érezte, ez az asszony az anyukája, aki magához hívja őt.

Avilának sosem volt családja, nem igazán, de itt, az erdő lakói és fái között végre megtalálta azt a helyet, ahova tartozott. A farkaskölykök voltak játszótársai magányos pillanataiban, a madarak éneke késztette őt táncra, a fák lombkoronája adott számára menedéket a déli napsugarak elől. Szépen lassan, ahogy teltek, s múltak a napok, hetek, hónapok és évek Avila eggyé vált a természettel. A legfélénkebb őzgidák sem osontak a másik irányba, amikor meglátták; a rókakölykök maguktól bukdácsoltak veteményeskertjéhez azzal a reménnyel, hogy játszik velük.

Otthon.

Élete nagyrészében Avila otthon érezhette magát. Szeretet és megértés vette körül; két olyan dolog, amiről a legtöbb árva még csak álmodni sem mer.

Kegyetlenség.

Tűz.

Halál.

Vér.

Pusztítás.

Félelem.

Ezekkel a szavakkal jellemezték testvérei oly sokáig Yarinak az embereket. Elméjében borzalmas képet festett róluk: hatalmas termet, balták és kardok, karok oly vastagok, mint a legöregebb fa törzse. Képzeljék hát el azt a meglepetést, amikor Yari megpillantotta létezésének első emberét.

Apró.

Törékeny.

Ártatlan.

Kedves.

Ezekkel a szavakkal illette volna az esetlen kislányt, aki azon a bizonyos napon a tisztáson lyukadt ki. Ugyanezek a szavak voltak igazak az összes utána érkező utazóra is. Mindez persze nem jelentette azt, hogy testvérei hazudtak volna. Éppen ellenkezőleg.

Mindig is volt valami mágikus Yari tisztásában, mely csak az ártatlan és jólelkű embereket vonzotta magához. Ez a varázslat megvédte az erdő minden egyes lakóját és biztosította túlélésüket oly sok éven át.

Attól még, hogy ő maga sohasem látta; attól még, hogy sohasem áztatta vér gyökereit az emberek kegyetlensége valódi volt. Anélkül vágták ki Yari testvéreit, hogy tekintettel lettek volna a következményekre. A világ haldoklott és ők voltak az okai.

Otthon.

Yari otthona egyszer – talán a nem is olyan távoli jövőben – sok százezer testvérének sorsára fog jutni. Egyszer őt is ki fogják vágni, fel fogják égetni a tisztását és birtokukba fogják venni. Ám addig még háborítatlanul élvezheti a kölykök játékát, a napsugarak melegét, a szellők dallamát és a madarak énekét…