TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Megfogod a kezem?

Jelige: Esőtánc
.
.

Szerda reggel. Megint elment. Ez már három napja így ment. Versenyt futott az idővel, a percmutatóval, a lelkiismeretével, saját boldogságával és a kedvenc cipőjével, aminek sajnos nem volt elég kompatibilis a sarka villamosra való futás viszonylatában. Kati már megint egyedül állt az üres megállóban a Jászain. Tudta, hogy pár perc múlva érkezik a következő, mégis szerette, ha pontosan háromnegyedkor érte talpa a talajt a Petőfi-hídi megállóban. Idegesen topogott, igazítgatta az élére vasalt inget, és a pasztell színű szoknyáját, amit talán soha nem viselt volna, ha a belső nyomás és a megfelelés rá nem kényszerítette volna attól a naptól fogva, amikor kiderült, hogy megkapta az állást. Azt hitte, soha nem volt még olyan boldog, mint annak az e-mailnek az elolvasása után. Még az anyjának is az orra alá tolta, miután kinyomtatta. Szerette volna látni az arcán milyen ábrázatot fest rá a felismerés, ha rájön, nem neki van most az egyszer igaza. Most mégis ki-becsúsztatta telefonját a táskájából, azon követve az idő gúnyos módon, a szokásosnál gyorsabban haladó múlását. Tekintetét végül elszakított a kijelzőtől, igyekezett környezete tanulmányozásával elütni az időt. Hiszen már úgyis el fog késni, pedig ez volt az első hete az új munkahelyen. Elegáns, fehér valótlanságba és álmosolyba öltöztetett üvegkalitka volt ez, ahova egyedül az irodalmi pálya és a pályát kezdőnek pont elég magas fizetési ráta vezette őt. Végül is, aligha bánta volna, hiszen szerette Budát, mintha mindig hazaérkezett volna, ahogy átszelné a Dunát. Három éve száműzte a boldogtalanság Pestre. Azóta sokszor eszébe jutott, mikor lehet megint olyan boldog, egyre kereste az érzést, amit az otthon adott. Legalábbis ilyen lehet az, ha egy kicsit otthonra emlékeztető érzése van az embernek.
.
Szerda hajnal. Megint ez a fojtogató érzés, ami, mint a rák, éve óta ott növekedett a tüdejében, a fülében, a tükörben, a kimondott szóban, ami nem volt elég kompatibilis egy életen át való létezés viszonylatában. Márton már megint egyedül állt az üres megállóban a Jászain. Tudta, hogy pár perc múlva érkezik majd a következő villamos, de figyelmét inkább az a cetli kötötte le, amit a megálló reklámtáblájának szélére ragasztott, úgy néhány másodperce. A fehér, kockás füzetből kitépett cetlin remegő, fekete filccel firkált sorok álltak. Nem egészen gondolta végig a dolgot. A bizonytalanság, és nyomorúságban tengődő lélekdarabjai cafatokban álltak mellette, mintha még a vállára is tennék a kezüket. Így kellene lennie? Most nem igazán tudta másként gondolni. Ennyi év után nem. 24 évével egy fiatal élsportoló is lehetne, jó jegyekkel, hobbival, és lehetne egy barátnője is, akivel együtt terveznék a felnőttkort, meg hogy hol vennének házat. A lánynak fehér, hosszú ruhája lenne az esküvőn, ő végig izgulna a szülés közben, a kisfiúk az ő szemét örökölné. Boldog lenne, és öreg. Nagyon öreg, és körbevenné, ölelné a szeretet. Legalábbis ilyen lenne az, ha nem lenne árva, már kilenc éves kora óta.
.
Kati a papírfecnit nézte. A sietve ráfirkantott sorok elég indokot adtak arra, hogy sietve l a megállóban felejtse a közmegfelelést.
„A nevem Márton, 24 vagyok. A kék a kedvenc színem, szeretek olvasni és van egy kutyám is. Azt hiszem ennyi boldogságom van az életben. Mindig egy boldogabb életről álmodtam. Már elfáradtam. A Margit híd szép reggel.”
A lány percek alatt tette meg a távot a hídig, lélekszakadva rohant. Nem is ismert semmilyen Márton, főleg nem olyat, aki 24 éves. Pont, mint ő. Néha ő is azt érezte, hogy fáradt, hogy sok, hogy ez nem ő. Mindig volt azonban valaki, aki felemelte ilyenkor a földről.
A fiú a korláton állt. Fekete farmerében, bő pólójában egyszerű turista is lehetett volna, a Dunában gyönyörködve. Márton viszont a korlát túloldalán állt.
Kati csendben közeledett. Igyekezett nyugalomba burkolni ritmusosan dobogó szívverését. Halkan szólt.
– Szia Márton! Én is szeretem a kéket, és van egy kutyám. Mancs a neve, de nem sok időm van vele foglalkozni a munka miatt, tudod, későn érek haza. A tiédet hogy hívják?
– Menj innen kérlek! Nem akarom, hogy lásd.
– Egyébként Katinak hívnak. Örülök, hogy találkoztunk. Te is pesti vagy? Én igen, bár Budát sokkal jobban szeretem.
– Nem akarok beszélgetni.
– Szerintem te is pesti vagy. Van kedvenc helyed?
– Rex. Rex a neve…tudod, mint a sorozatban.
– Nagyon aranyos lehet, van kedved megmutatni?
– Nem szoktam eljárni, jobb otthon, jobb a sötét.
– A szép dolgok napfényben történnek, nem hallottad még ezt a mondást? Szívesen bebizonyítanám neked, mit szólsz? Kezdhetnénk akár most is, pont nálam van a kedvenc könyvem, kíváncsi vagyok olvastad-e.
Márton zavartan megfordul. Végigmérte a lányt, szemében soha nem tapasztalt kedvességgel nézett rá, arcán mosoly. Milyen szép lenne fehér ruhában!
– Egész… egészen jól hangzik.
– Örülök! Hideg van ott fent, nem? Lehet jobb lenne, ha átmásznál ide hozzám, innen amúgy is jobban látnád a könyvet. Már egészen belilultak az ujjaid! Megfogod a kezem?
.


.
.

Szerkesztő
Adminisztrátor
  1. Guti Csaba

    Nehéz, drámai téma, melynek ezúttal mégis pozitív végkicsengése lett a szerző jóvoltából. Jó volt a benne rejlő segítőkészség, a másokért való tenni akarás kifejezése, mely szinte csodaként hatott az olvasatban, hisz tudjuk, nagyon sokan egy lépést sem tennének másokért.
    A szöveget olykor kissé körülményesnek találtam, de összességében jó volt olvasni.
    Gratulálok!

Hozzászólás

*