Nők

I.
.

Kora reggel van, a házban a csendes, sietős készülődés halk moraja, a gőzölgő finom forróság illata terjeng. Emma ma is hajnalban kelt. Áll a konyhapultnál, állig a puha plédbe bugyolálva, és miközben a még forró italába kortyolgat, az aznapi teendőket rendezi a fejében és a táskájában. Sietősen készülődik, és igyekszik semmit sem el- vagy otthon felejteni.

Elteszi az ebédjét, a kiváltandó receptet, az ajánlott levélben feladandókat, a még garanciális, de már az egyik felén akadozó, méregdrágán vásárolt fülhallgatót dobozzal-számlával, átgondolja az utalandókat, és igen, ma még be kell mennie egyeztetésre a szolgáltatóhoz is, mert még mindig küldözgetik a felszólítást.

– Be tudsz ugrani helyettem? – landolt Dóritól hirtelen az üzenet. – Marci megint belázasodott. Őrült iramra számíthat, ha egyedül lesz, és Dóri ezen a héten már biztosan nem jön.

Keveset aludt most is, tegnap még a hazahozott munkát fejezte be az ágyban, de csak kilenckor tudott hozzálátni. Éjfél után kicsivel kikapcsolta a laptopot, mert már hiábavaló próbálkozás volt ébren maradnia.

Ijedten, és hirtelen ébredt kora hajnalban, még jóval az ébresztő megszólalása előtt. Élesen belehasított a gondolat, hogy még mindig tartozik a gyerek múlt heti különóra díjával, ráadásul mindjárt itt a péntek, az újabb esedékes fizetendővel.

Miért nem jár pótlék, ha többet dolgozik? Dóri gyereke a múlt hónapban kétszer is beteg volt, természetes, hogy helyette is dolgozik, de milyen jól jönne, ha ez a fizetésén is látszana!

Úgy döntött, ismét ráír Andrásra, mégiscsak az ő gyereke is, a gyerektartás pedig annyira nevetséges, azzal kipótolja a lakás havi rezsijét, és volt – nincs. A férfi vezető beosztásban van, cégautó, prémiumok, saját cégek, a fia összes költségét mégis Emma fizeti. Lassan belerokkan, de leginkább a lassú felismerésbe, milyen is a férfi, akinek szült. Miért nem segíti a gyerekét? Miért a jó fizetés, a prémium, mi értelme reggeltől estig dolgoznia, ha mindezt nem a gyereke jövőjéért teszi?

– Azok csak a pénzt akarják! – hangoztatja a férfi, ha egy különóra, vagy egy tanfolyam szóba kerül. – De nem értenek semmihez!

Mehetne a bíróságra, de azt lássa a gyerek, hogy a szülei pereskednek? – Képtelen volt erre.

Óvatosan lépked a lakásban, halkan készülődik, a fia még alszik.

Két szelet kenyeret csomagolt magának ebédre, van még bent a tegnapi leveséből. Ádámnak finom szalámit hozott tegnap, paradicsomot, kisüveges gyümölcslevet, mert azt szereti. Most gyorsan indulás előtt még átszalad a pékségbe friss zsemlét venni, minden nap csomagol neki uzsonnát is.

Miután végre mindennel elkészült, elindult a buszmegálló felé. Hideg volt, fújt a szél, a kabátot szorosabbra húzta össze, a kezeit zsebre dugta. A vállát húzta a táskája, de szerencsére már jött is a busz.

A munkahelyén gyorsan peregtek az események, észre sem vette, és már délután volt.

Jelzett a telefonja, András üzenete végre megérkezett. Kora reggel írt neki, miért csak most válaszolt?

– Ezzel nem értek egyet, ez a te döntésed volt, fizesd! – Rövid, határozott, megszokott válasz.

– Megint nem marad a hónap végére semmi! – Emma megalázva érezte magát, de most sem volt abban a helyzetben, hogy gyenge lehessen.

– Nélkülem úgysem boldogulsz! – Ezzel a gúnyosan tálalt, bosszúéhes jövőképpel hagyta ott őt András a tárgyalás után, ezelőtt nyolc évvel. És igen, azóta is igyekszik bizonyítani, hogy egyedül életképtelen a nő, teljes igyekezettel. Azóta fizeti Emma egyedül a zeneórákat, az angolórákat, a buszbérletet, a megfelelő minőségű cipőt, a ruhákat, a telefont, az osztálypénzt, a fogszabályzót, és ami még szükséges az adott hónapban. Még több munkát vállal, majd még többet, lemond mindenről, és igen, kiborul néha, mert a kamasz még ráadásul elégedetlen is:

– Nekünk miért nincs pénzünk soha? Miért tanuljak, ha diplomával ennyit keresel? – teszi fel újra és újra provokáló kérdését. És ő újra és újra elmondja, mennyire szereti őt is, a munkáját is, és ha elölről kezdené, akkor sem döntene másként semmiben.

– Ne hallgass anyádra, hülyeségeket beszél! – hallotta volt férje ismert, bántóan lekicsinylő hangját aznap munka után, a lakásba belépve, a fiú kihangosított telefonjából. Halkan letette a táskáit.

– Ezt honnan veszed? – kicsit később egy halk huppanás, nyilván a telefon landolt. Majd nyílt a fiúszoba ajtaja, és a nagyra nőtt kamasz széles vigyorral örült neki:

– Végre, hogy megjöttél! Megjött az Anyukám! – lelkendezett. Majd így folytatta:

– Hétvégén én is megyek a Nagyiékhoz! – kicsit tétovázott, láthatóan nem tudta, mit tegyen, majd végül kibökte:

– Tudod mit mondott az Apám? Hogy nincs hely nála, mert bent van a kutya! Hogy önzőség lenne kiküldeni ha odamegyek! Mintha nem értené, hogy mi az az allergia. Fontosabb neki a kutya, mint én? – majd zavarodottan, hitetlen- mélázó tekintettel vonult vissza a szobájába.

Emma nekiállt kipakolni, és vacsorát készíteni. Nagyon fáradt, kimerült volt. A gyereke csalódottsága fájt neki, és még eltökéltebbé tette.

– Nem védhetem meg mindentől – kavarogtak a gondolatai. – De nem is baj. Vacsora után még rendet rakott a konyhában, átutalta az esedékes havipénzt a korrepetálásra, a számlája pedig üresen kongott utána. De számít ez?

Aznap is kimerülten, és későn, mégis szokatlan nyugalommal bújt ágyba.

– Milyen nagy fiam van! – boldogan adta át magát a szédítő fáradtságnak.

Még fülében csengtek kamasz gyereke szavai, míg végre mély álomba merült. Holnap újabb nehéz, de még szebb nap vár rá.
.

II.
.

– Milyen tortát süssek Apának? – Vera a húgától jött üzenetet látta, de válaszolni már nem volt ideje. Leszállt a buszról, egyik táskáját a vállára vetette, másik a karját húzta. A tiszta ruha, amit még otthon betett a táskába, a gyümölcs, a joghurt, az ásványvíz, a tömött dosszié, mindez megszokott teher már. Ráadásul tél van, a csizma, pulóver, téli kabát súlya is terheli a sovány, elcsigázott nő testét. Sietősre vette a lépteit, alig két órájuk lesz ma is, hatkor el kell hagynia a kórtermet.

Lassan egy éve jön már, minden álló nap. Felkel, munkába siet, vagy ha hétvége van, megfőz, és hozza be a férfinak, amit megkíván, a tiszta ruhával együtt.

Az emeletre felérve ismerős arcokra bukkan, van, akit már két hete is itt lát. Persze olyan régóta, mint az ő férje, nincs más. Gyorsan belepillant a tükrébe, mielőtt belépne, és feltesz még egy kis púdert.

Egyedüli örömteli pillanat a férfinak az ő érkezése, egyetlen kapcsolata az élethez az ő társasága, belőle táplálkozik, nyer erőt, nem szabad, hogy rajta is szomorúságot lásson.

Óvatosan, rettegve nyit be, az állandó, rárakódott félelemmel, hogy talán már nem is találja életben. A férfi mozdulatlanul fekszik az ágyban, hanyatt fekve, állig betakarva. Lesoványodott testén a takaró alig-alig domborodik ki. A kórteremben uralkodó néma csendet a szomszéd betegből feltörő horkantások és a folyosóról beszűrődő zajok törik csak meg. A halk neszre a férfi az ajtó felé fordítja fehér arcát, és várakozva a nő felé csúsztatja a kezét. Rá vágyik, a társára, annak érintésére, hangjára, tekintetére, akiért mindent felvállal, még ezt is, és bármeddig tart is, küzd.

A nő leül az ágy melletti székre, eteti a férjét, és mesél. A szavai feledtetik a nagy bajt, megállítják az időt, táplálják, és óvják két órán át a beteg férfit.

Hatkor felöltözik, elteszi a táskájába a mosásra váró ruhákat, elbúcsúzik a férjétől, és elindul haza. Kint sötét van, hideg, a lelkében félelem és bizonytalanság. Az üres lakásban a már jól ismert csend, és magány várja.

– Gyümölcsös joghurtosat – válaszolja Emma üzenetére. – Azt mindenki szereti. De jó lesz végre együtt lenni!
.

III.
.

Másnap kora délelőtt. Egymás kezét fogva, lassan bandukol a férfi és a nő az utcán.

– Pirított tésztalevest főzök, ha hazamegyünk, jó lesz? – A nő oldalra fordította a fejét, és úgy beszélt a férfihoz, hogy az láthassa a mozgó száját. Hideg volt, a kitartó, kegyetlen szél hangosan süvített, és elnyomta a nap minden éledező melegét.

A két idős ember alaposan, melegen felöltözve, kötött kesztyűben, vastag sálban, sapkában, lassan haladva, egymásra figyelve lépkedett a ház irányába.

– Igen, az jó lesz. Vigyázz, csúszik! – A férfi melegen az asszonyára nézett, majd megfogta a kezét. Gyalogátkelő következett.

– Holnap pedig előkészítem az ünnepi ebédet – folytatta az idős asszony, már a túloldalon. A szél egyre erősebb, egyre hangosabb lett, de a várakozás reménye burjánzott benne, így a szél csípős hidegét észre sem vette.

– Ádámnak almás pitét is sütök, a kedvencét! – folytatta a beszélgetést. – Hétfőn pedig viszünk belőle a kórházba is.
.
.