TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Osztályharcok

Jelige: Kicsilány47
.

.
A busz olyan hirtelen fékez, hogy majdnem lefejelem az előttem lévő ülést. Elejtem a cetliket, amiket addig görcsösen szorongattam. Miközben lassan elindulunk, felszedem őket a földről. Öt napja minden reggel egy üzenet vár az asztalomon. Nem tudom, ki játszik velem macska-egér játékot, de ma este kiderítem. Végigsimítok az egyiken, és görcsbe rándul a gyomrom a kétszavas üzenettől: Miért tetted?
Zsebre teszem a lapokat, és kibámulok az ablakon. Behunyom a szemem, és eszembe jut az első este, amikor el kellett búcsúznom Zsófitól. Most is a fülemben cseng a csacsogása, ahogy fésülöm hosszú, szőke haját, és próbálok nem tudomást venni a fésűn maradt hajszálakról. Napról napra egyre több van.
– Anyuci, a doktor bácsi azt mondta, hogyha meggyógyulok, gyorsan visszanő a hajam.
– Hát persze, kicsikém. Biztosan úgy lesz.
Mosolygok rá, és abban bízom, nem veszi észre rajtam, hogy belül ezer darabra törtem.
– Akkor jó. Az új hajam olyan szép lesz, mint Barbieé. Apa megígérte nekem, hogy kapok tőle egy olyan babát.
A fésű megáll a kezemben. Megígérte. Három éve, amikor kilépett az életünkből. Nem tudom, mit mondjak, nem akarok hazudni a gyereknek. Szerencsére a nővérke bejön a szobába és ágyba parancsolja Zsófit.
– Jó éjszakát, kincsem! Szép álmokat! – Még egyszer átölelem és megpuszilom az arcát.
– Bruminak is! – nyújtja felém a kopott plüssmackót.
Őt is megpuszilom, érzem, hogy ráférne már egy mosás, de Zsófi biztos nem engedné. Mosolyogva integetek neki az ajtóból. Aztán úgy megyek lefelé a kórház lépcsőjén, mint egy robot. Bal láb, jobb láb, bal láb, jobb láb. Ki kell bírni!
Azóta is ezt mondogatom magamnak minden nap. Ki kell bírni! Leszállok a buszról, sietve elindulok az irodaház felé. Ma este nem késhetek el, meg kell előznöm, bárki legyen is az. Ki tudja, meddig akar még játszadozni velem.
Az utcáról figyelem a portást. Amikor kimegy a mosdóba, beosonok az ajtón. Furcsa érzésem van, ahogy átvágok az előcsarnokon: ma jövök be utoljára a céghez. Elhessegetem a baljós gondolatot. Nem ez álmaim munkája, de valamiből meg kell élnünk. A lépcsőn megyek fel a harmadikra, nehogy összefussak valakivel. Amint kilépek a lépcsőházból kivágódik az irodánk ajtaja. Gyorsan behúzódok a kávéautomata mögé, onnan figyelem, ki lehet az. A takarító srác szerencsére nem vesz észre. Megvárom, amíg befordul a folyosó végén, aztán besurranok az ajtónkon. Csak a vészvilágítás ég. Eltart egy darabig, hogy a szemem hozzászokjon a sötétséghez. Óvatos lépteim hangját elnyeli a padlószőnyeg. A tárgyaló előtt megállok egy pillanatra. Még most is beleborzongok, ha eszembe jut az első értekezlet.
Aznap reggel elaludtam, majdnem elkéstem a munkából. Nem lett volna jó belépő. Alig lépek be az ajtón, Zoli elkapja a karomat.
– Hol a fenében voltál? Mindjárt itt van az új főnök.
– Kicsoda?
Értetlenkedve néz rám.
– Új főnökünk lesz. Úgy tudom, az évfolyamtársad volt.
Ahogy helyet foglalunk, nyílik az ajtó. A feltűnően elegáns, szőke hajú nő láttán forogni kezd velem a világ. Minden izmom megfeszül, érzem, hogy kiszárad a szám. Muszáj innom egy kis vizet, különben megfulladok. Miközben próbálom összeszedni magam, Zoli közelebb hajol hozzám:
– Ismered?
– Valaha barátok voltunk.
– Akkor mi ez a feszült hangulat?
– Kétszer hátba szúrt.
Megáll az asztalfőn és magabiztosan végignéz a társaságon. Jobb oldalán ül a három marketinges, a csókosok. Bal oldalán a rendszergazda, a gyakornok és én, az irodai asszisztens, vagyis a lótifuti. Nem lepődik meg, amikor meglát. Megnyerő a mosolya, mégis kiráz tőle a hideg.
– Hartai Ella vagyok. Mivel nem akarom rabolni az időtöket, ezért egyből a lényegre térek.
Hallom, ahogy a munkáról beszél, vázolja a terveit és az elképzeléseit, de az agyamig nem jut el a mondandója. Próbálok koncentrálni, de nem megy. Csak az a három évvel ezelőtti beszélgetés kattog a fejemben.
– Sikkasztás?!
Az osztályvezető rezzenéstelen arccal néz rám. Én meg alig kapok levegőt.
– Te tényleg elhiszed, hogy képes lennék ilyesmire?
– Nem.
– Hát akkor?
– Ella azt mondta, látott aznap.
– Hazudik. Nem csináltam semmit.
Ekkor elém tolja a kimutatásokat.
– A te gépedről nyomtatták.
– Nem én voltam. Valaki belépett a jelszavammal.
– Be tudod bizonyítani?
Megrázom a fejem.
– Nagyon sajnálom, Éva, de a vezetőség már döntött. Biztos találsz magadnak másik állást.
– Te is tudod, hogy ezek után esélytelen a szakmában elhelyezkednem.
Az udvarias taps hangja visszaránt a valóságba. Látom Ellán, hogy nagyon elégedett a helyzettel.
– Mint tudjátok, cégünk nagy hangsúlyt fektet a jótékonykodásra. Indítványoztam a vezetőségnek, hogy ebben az évben a Gyermekrák Alapítványt támogassuk. Nincs is szívszorítóbb annál, mint amikor egy gyereknek kell megküzdenie a halálos kórral.
Érzem, hogy elsápadok, és mereven bámulok magam elé.
– Idén minden osztály külön gyűjti az adományokat. Idefele jövet már el is helyeztem a dobozunkat egy jól látható helyen. Amelyik osztály két hónap alatt a legnagyobb összeget gyűjti össze, annak a vezetője fogja átadni cégünk felajánlását az alapítvány jótékonysági bálján. Nos, az estélyi ruhám és a cipőm már megvan, úgyhogy számítok rátok.
Mosolyogva rám kacsint, és várja a lelkesedésünket. A csókosoktól meg is kapja.
Zoli elém tol egy cetlit, rajta egyetlen mondat: Úgy vigyorog, mint egy hiéna. Halkan kuncogok, de Ella mégis meghallja.
– Megtudhatnám, mi olyan vicces?
– Semmi, csak arra gondoltam, honnan tudod, hogy a mi osztályunk fog győzni? Nem vagyunk sokan.
Sokáig figyeli az arcomat. Fagyos a tekintete.
– Én mindig nyerek.
Szavai szinte pofon vágnak. Lesütöm a szemem. Kis idő múlva Zoli újabb üzenetet tol elém: Neked annyi.
Állok a félhomályban, nézem a tárgyaló csukott ajtaját és arra gondolok, Zolinak igaza lett. Attól a naptól kezdve Ella állandóan ugráltat és leszólja a munkámat. Semmi sem elég jó neki, amit csinálok. Későbbi időpontokat mond nekem, hogy elkéssek a megbeszélésekről. Mintegy véletlenül leönti kávéval a papírjaimat. Egymásnak ellentmondó utasításokat ad, aztán mindenki előtt megszégyenít, mintha én hibáztam volna. Nem tudom, miért teszi ezt velem, hiszen már mindent elvett tőlem, amit akart.
Továbbmegyek az asztalom felé. A doboz pont szemben van a fal melletti irattartó szekrény polcán. Miután elkezdtük a gyűjtést napokig nem foglalkoztam vele, csak beledobtam a részem. Ha Zoli nem teszi a bogarat a fülembe, akkor talán másképp alakul az életem.
Egyik reggel megáll mellettem karba tett kézzel, kissé félrebillentett fejjel nézi a dobozt.
– Tudod, Évi, ez a doboz tele pénzzel szinte kelleti magát, hogy megdézsmáljam egy kicsit. Észre sem vennék. A mocimra úgyis kellene egy új sárvédő.
– Ne viccelődj! Komoly célra gyűjtünk.
– Ja, persze, ezzel finanszírozzuk Szörnyella előléptetését.
– Ez egy jótékonysági gyűjtés, ha nem tudnád.
– Ébresztő, királylány! Neki ez csak egy eszköz. Nyerni akar és nyerni is fog. Bármi áron. A zsíros csekknek köszönhetően a főnökség majd a keblére öleli.
A dobozban egyre nagyobb az összeg. Látom Ellán, hogy mindig elégedetten bólint, amikor elmegy mellette. Munka után minden nap bemegyek a kórházba. Zsófi egyre gyengébb, minden fésülködés után kevesebb a haja. Esténként nehezen alszom el, de nem akarok bogyót bevenni. A hatodik hét után jut először eszembe, hogy elvegyek a pénzből. Mindig csak egy kicsit, úgy nem lenne feltűnő. Öt nap alatt meglenne a szükséges összeg.
Hétfő este a torkomban dobog a szívem és remeg a kezem, amikor kinyitom a dobozt. Kedden még izgulok egy kicsit. Szerdán enyhe bűntudatom van. Csütörtökön furcsa megkönnyebbülést érzek. Már csak egyszer kell megtennem és vége. Péntek reggel megtalálom az asztalomon az első cetlit. Egész nap azon gondolkodom, hogy mit csináljak. Este kiveszem a hiányzó összeget.
Hátat fordítok a doboznak. Az asztalom üres, nem késtem el, még nem tette ide a cetlit. Úgy döntök, elbújok a teakonyhában, és az ajtó mögül lesekszem, de valaki hirtelen felkapcsolja a villanyt.
– Miért tetted?
Hunyorogva az ismerős hang felé fordulok.
– Miért tetted?
Most nem játssza meg magát, nem udvariaskodik, pattogós a hangja.
– Miért tetted?!
Ella szinte felnyársal a tekintetével. Erőtlen a hangom, amikor válaszolok neki:
– Mert nem volt elég pénzem, hogy vegyek egy Barbie-t.
– Mi?! Egy kibaszott baba miatt veszélyezteted a győzelmünket?
A káromkodása szíven üt. Neki ez tényleg csak ennyi.
– Zsófi beteg.
– És? A gyerekek ilyenek. Megbetegszenek, aztán meggyógyulnak.
– Leukémiás.
Most először mondom ki ezt a szót hangosan, amióta megtudtam a diagnózist. Szinte fejbe kólint. Nem tudom meddig állunk egymással szemben, nem érzékelem az idő múlását.
– Kórházban van?
– Igen.
– Kap kezelést?
– Igen. Kemoterápiát.
– Értem. – Elfordítja a fejét és kibámul a sötétségbe. – János nem említette.
Úgy érzem, valamit mondanom kell neki. Talán meghallgat.
– Napok óta egyre gyengébb, és le kellett vágni a haját. Sokat emlegette Barbie-t, és az jutott eszembe, megveszem neki, hátha az megvigasztalja.
– De nem volt rá pénzed, ezért elloptad a dobozból.
– Rákbeteg gyerekek javára gyűjtünk, és arra gondoltam, hogy…
– …ez nem számít lopásnak.
Összeszorul a torkom, csak bólintani tudok. Ella előveszi a pénztárcáját, és beledobja a dobozba a kivett összeget.
– Köszönöm szépen. – Elcsuklik a hangom.
– Nem kell megköszönnöd.
Eszembe jut, mit mondott az értekezleten: Én mindig nyerek. Elsétálok mellette, már a kilincsen van a kezem, amikor utánam szól:
– Igaz is, majdnem elfelejtettem. Hétfőn legyen a felmondásod az asztalomon! Természetesen közös megegyezéssel. Én nem dolgozom együtt egy tolvajjal.
Újra bólintok.
– Te pedig mond meg a férjednek, hogy ez az a baba, amit három éve megígért a lányának.
Aztán becsukom magam után az ajtót.
Az utcán szorosabbra húzom magamon a kabátom, és kábán lépkedek a buszmegálló felé. Fogalmam sincs, mitévő legyek. A zebránál megállok, piros a lámpa. Nem tudok tovább menni. Ki kell bírni! Összerezzenek a mobilom csörgésére. Most senkivel nem akarok beszélni. Valami mégis azt súgja, vegyem fel.
.
.


.
.

Szerkesztő
Adminisztrátor

Hozzászólás

*