TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Rebeka

Jelige: Öreg
.

.
Forró, júliusi nap ígérkezett. Az öreg, háromemeletes ház vastag falai kint tartották a hőséget. A lakókat szinte hanyatt lökte a meleg, amint kiléptek a kapun. Kora reggel, kicsi öregasszony lépett ki az utcára, apró mintás otthonkában, mamuszban. Az utca túloldalán, rég bezárt gépgyár telephelye volt. Udvarát felverte a gyom, félig ledöntött kőkerítését összefestették. Az öregasszony szeretett hajnalban ott üldögélni. Ilyenkor még nyugalom van. Csak a soha nem pihenő város távoli morajlása hallatszik. Az első külvárosi villamos szuszog egy-két utassal a központ felé.
Zacskóból búzát szórt a járdára. A galambok már várták. Harminc év körüli férfi sétáltatott pitbullt, láncon. Tarka hawaii inge valószínűleg szétrepedt volna rajta, ha begombolja. Szemei aprók, szája cseresznye.
– Mér’ eteted ezeket a dögöket!? Kártékonyak! Leszarják az autót… Meg ilyenek!
Az öregasszony felemelte a fejét, mintha toronyba nézne. Mongolosan kerek arcán, fakó, kék szemében, a nagyothallók türelmes mosolya.
– Íme, az evolúció csúcsa. – Gondolta. – Homo Steroidicus.
Hangosan csak ennyit mondott szelíden:
– Mert éhesek. „Az égi madarak nem vetnek, és nem aratnak.” Az Úr általam gondoskodik róluk.
Az ember láthatóan nem fogta fel a hallottakat. Magában megállapította, hogy kettyós az öreglány, és odébbállt.
A galambok jóllaktak, az öregasszony visszaindult. Mielőtt földszinti lakásába lépett, tekintetével gyöngéden végigsimogatta a fából készült névtáblát. Férje csinálta, aki ügyes kezű asztalos volt. Szép cirkalmas betűkkel belefaragta a nevüket: Tóbiás Mihály, Kollár Rebeka. Az esküvőjük napján felszerelte. Három héttel később, ötvenhat októberében, sorkatonaként, huszonhárom évesen elesett.
Rebeka özvegyként élte le az életét, mégsem savanyodott be. Rengeteget olvasott, színházba járt, utazott, kórusban énekelt. Veleszületett intelligenciájának köszönhetően, sohasem unatkozott. Egyetlen munkahelyén a Kispesti Textilgyárban, negyvenhét évig dolgozott, mint szövőnő. Egyszer kiszámolta, hogy ez alatt az idő alatt, három gépe közötti nyolc méteren annyit talpalt, hogy elért volna a Holdra, és vissza félútig. A nyugdíját ehhez mérték. A boltban, ahogy mondani szokta, előre köszönt neki a csirke far-hát, és a fradi kolbász.
Csendesen tett-vett az egyszerűen berendezett lakásban. Itt született, szeretett itt lakni. A szüleitől maradt súlyos szekrények sok mindent rejtegettek, és még többet láttak.
Ránézett a jókora vekkerórára.
– Mindjárt jönnek – gondolta.
Az ajtóhoz lépett, hallgatózott. A túloldalon halk beszéd, nevetés, két-három gyerek hangja. Őket reggelente, egyszerre vitték oviba. Aztán felhangzott: Rebeka, Rebeka! Ő felrántotta az ajtót, és kikiabált: Dróton jár a dereka! A gyerekek visítva, kacagva szétszaladtak.
– Jaaj, elkap a Vasorrú Bába, segíítséég!
Az öregasszony velük nevetett.
A harmadik emeletről valaki lekiabált.
– Lesz csönd végre?! Minden reggel ez az őrület! Vénségére magának is több esze lehetne! Leáll játszani ezekkel a taknyosokkal!
Rebeka legyintett, s göcögve visszavonult.
Rokonai éltek a harmadikon. Unokaöccse, a köpcös görbe lábú István, felesége, a hegyes orrú, csontos Karola. Őt a házban Lady Patáliának nevezték, mert mindig mindenkihez volt egy barátságtalan szava. Hosszú arcán állandósult a „valami büdöset szagoltam” kifejezés. És a kislányuk Gigi, akinek aznap volt a tizenharmadik születésnapja.
Rebeka, a gyermek születése után naponta feljárt hozzájuk segíteni. Bármit csinált, Karolának nem volt jó, mert ellenkezett a „modern nevelési gyakorlattal”. Este, ha sírt:
– Ne vegye ki a kiságyból! Csak elkényezteti, aztán én kínlódhatok vele!
Rebeka szó nélkül visszatette, de melléült, kezét benyújtotta a rácson.
– Aludj, kicsi szentem. Rebeka vigyáz rád.
Halkan énekelt neki. Kodály Esti dal-át, amit a kórusirodalom legszebb darabjának tartott. Giginek is tetszett, mert perceken belül elaludt. Később, ő olvasott neki mesét, míg szülei a másik szobában, televíziót néztek. Mikor a gyermek elszunnyadt, kiült a felnőttek közé. Karola folyton regulázta.
– Ne csuszatolja a szőnyeget! Ne csörgesse a kulcsait! Ne kaparássza a fotel karfáját!
Ha férje csitítani próbálta, rögtön letorkolta. Az öregasszony nem válaszolt, látszólag nem hallotta, vagy nem fogta fel mi történik körülötte. Kis idő múlva, feje hátrabicsaklott, halkan horkolt.
– Egyszer így fog elaludni – jegyezte meg István.
– Azt se bánom, ha már holnap. Csak ne itt – mondta Karola. – Eladjuk a lakását, meg a miénket is, és végre elköltözhetünk erről a proli környékről. Biztosan pénze is van.
Ahogy a kislány cseperedett, szülei egyre többet adták le Rebekához, s Gigi örömmel ment hozzá. Anyjától félt. Otthon dadogott. Az öregasszonyt szerette. Ő mindig türelmes volt vele, meghallgatta, minden kérdésére tudott válaszolni. A gyárból hozott kidobásra váró cérnaorsókat. Együtt szépen kifestették őket. Volt köztük egy nagyobb, ő lett Gurgula királyfi. Remekül játszottak. Sárkányok, tündérek népesítették be Rebeka otthonát. Később, a kislány, az iskolából hozzá ment haza. Nála ebédelt, ott készítette el a házi feladatot, csak este ment föl. A gyerek derűs, jókedvű lett, lassan a dadogást is elhagyta. Karola nem bánta, addig se volt otthon, mégse csavargott.
Gigi izgalommal várta a születésnapját, elvégre egyszer tizenhárom éves az ember. Már jó előre elkezdte kérlelni anyját, hadd hívja meg a barátait.
– Szó sem lehet róla! Nem fogtok itt zajongani, rendetlenséget, mocskot csinálni! Azok a kis vademberek képesek lennének cipővel bejönni! Menjetek a Rebekához. Nála úgyis mindig kosz van. Persze, csak ha gyönyörűen kitakarítasz, és rendet csinálsz a szobádban.
Rebeka természetesnek vette, hogy nála lesz a buli. Nagyon készült. Előző nap, kerekes szatyrával végigjárta a környéket, megvásárolta, ami kellett, ajándékot vett. Tortát sütött, feldíszítette a lakást, mozijegyet vett magának másnapra.
Gigi két napig takarított a szobájában.
A kislány barátai, nem tudták, hova kell menniük, úgy beszélték meg, kimegy eléjük a villamos megállóba. Már indult volna, mikor anyja megállította.
– Várj csak! Előbb megnézem a szobádat.
Fehér kesztyűt húzott, és alaposan szemügyre vett mindent. Végigsimította az ajtó tetejét, a kesztyű enyhén poros lett.
– A bulit felejtsd el!
– Ddde hát, mmminden meg van bbbeszélve – hebegte.
Anyja észre se vette, hogy újra dadog.
– Majd ha megtanulsz rendet tartani!
– Ezt nnnem ttteheted! – kiabált a kislány sírva, kamaszos dühvel.
Karola rémülten látta, hogy Gigi kerek arca, törékeny alkata, egyre inkább Rebekát formázza. Megpofozta.
– Takarodj a szemem elől!
Elvette a telefonját, a szobáját rázárta.
– Ezt azért mégse… – kezdte István, de felesége pillantásától torkára forrt a szó.
Megszólalt a telefon. Gigi tudta, hogy anyja turkál a telefonjában, ezért az ismerőseit kódnevekkel látta el. A kijelzőn az világított, „Menedék”. Karola felvette a telefont, nem szólt bele. A vonal túlsó végéről ezt hallotta:
– Szia, kicsi szentem. Minden kész, jöhettek. Kulcsot hozz, indulok moziba.
– Téves! – szólt bele az anya elváltoztatott hangon.
– Biztosan eltévesztettem – gondolta Rebeka, és újra tárcsázott.
Sokáig csengett, mire felvették.
– Mondtam már, hogy téves! Ne zaklasson! – rikácsolta az előbbi hang.
Az öregasszonynak ismerős volt. Ekkor eszébe jutott, hogy Karola egyszer azzal kérkedett, ha nem akar beszélni valakivel, elváltoztatott hangon azt mondja, téves hívás.
– Mi történhetett? – ült le Rebeka. – Biztosan bezárta az anyja, és elvette a telefonját. Szegény gyerek!
Életében másodszor, elkeseredett. Egy ideig ült, gondolkodott. Aztán felpattant, kutatni kezdett az egyik szekrény aljában. Kis idő múlva régi, szürke cipős-dobozt vett elő.
– Megvagy. Tudtam, hogy jó lesz még valamire.
A dobozt beletette egy táskába, telefonált, és elment otthonról. Vacsoraidő volt mikor fáradtan hazaért. Nem volt éhes. Levette kedvenc könyvét, leült öreg, kényelmes foteljába. Húsz óra harminckét perckor lassan ölébe eresztette a könyvet, feje hátrabicsaklott, szemét lehunyta.
Másnap reggel a gyerekek hiába kiabálták, Rebeka, Rebeka.
A temetésre, kevesen mentek el. Mindannyian szomorú arccal álltak, de Gigi volt az egyetlen, akit valóban megviselt.
.
December elején, egy ködös, bánatos délelőtt jött meg az idézés a közjegyzőtől. A hagyatékátadáson, csak hárman jelentek meg. István öltönyben, Karola kifestve, Gigi unatkozva.
A közjegyző, ötvenes, festett szőke, barátságos arcú asszony, felolvasta a végrendeletet.
– Szüleimtől örökölt, nyolcvanhárom négyzetméteres lakásomat, ingóságaimat, unokaöcsém lányára, Kollár Brigittára örökítem tovább. Ezen kívül úgy rendelkezett az elhunyt, folytatta a közjegyző, hogy a lakást és az ingóságokat, a gyermek tizennyolcadik születésnapjáig zárolni kell.
– Ez mit jelent? – kérdezte Karola.
– Addig nem férhet hozzá senki.
A házaspár összeszorított szájjal, némán összenézett.
– Van itt még valami – pillantott a papírra a közjegyző. – Idézem: Készpénzemet unokaöcsémre és feleségére hagyom. Ez pontosan egymilliárd háromszázmillió… Karola szeme megrebbent, kikerekedett… pengő.
Az asszony, szürke cipős-dobozt nyújtott át.
– Ez önöket illeti. Van benne egy üzenet is, amit bevallom, nem értek. Egyetlen szó: téves.
Döbbent csend után, Istvánból kiböffent a nevetés. Eredménytelenül igyekezett megzabolázni, egy pillanat múlva harsogva hahotázott.
– Ez annyira jellemző rá – fuldokolta.
Karola hosszú arca még jobban megnyúlt.
– Ezt a szégyent nem élem túl – ismételgette.
– Ez a levél pedig a tiéd – adott egy borítékot a közjegyző Giginek.
A kislány reszkető kézzel tépte fel. Ráismert Rebeka gömbölyű galamb betűire.
Kicsi szentem! Engem már vár az én Tóbiásom. De te ne búslakodj, ez a dolgok rendje. Ennyit tudtam segíteni, használd okosan. Most már egyedül is boldogulsz. Rebeka.
.
U.i.: Ha tizennyolcadik szülinapodon beköltözöl, rendezz egy óriási bulit, az elmaradt helyett.
– Úgy lesz – suttogta Gigi.
A levélre egy könnycsepp hullott.
.
.


.
.

Szerkesztő
Adminisztrátor
  1. Öreg

    Nagyon szépen köszönöm.

  2. Horváth Gábor

    Szépen megírt, megható történet, kedvemre való végkifejlet. Kedves Öreg, fogadd elismerésemet!

Hozzászólás

*