Ripacsok

Egy szép, kora tavaszi napon teljesen váratlanul kirúgtak. Magam sem értettem hogyan, de a tény, sajnos, tény maradt. Munkanélküli lettem. Pedig pályakezdő színészként igazán megálltam a helyem a színpadon. Ám amikor az egyik próba alatt a szemembe vágták, hogy az éppen aktuális alakításom nem sokban különbözik egy ripacsétól – jaj, nagyon meggondolatlan volt az illető –, természetesen vérig sértődtem. Tehetségtelen? ÉN?! Pont én, aki az egyik vizsgaelőadás alkalmával még a köcsögöt is hitelesen el tudtam játszani? Igaz, azóta se volt jobb alakításom, és nem bántam meg, bár hetekig fájt utána a seggem.

– Na, ne…! De inkább hagyjuk…

– De ne hagyjuk! – kiáltotta a kolléga.

Addig-addig vitatkoztam vele, mígnem elszakadt nálam a cérna. Naná, hogy a verekedés végén engem hívattak az igazgatói irodába.

– Frankó… – motyogtam, miután véglegesen kiléptem a színház kapuján, és számot vetettem addigi életemmel, illetve a pénztárcám adta lehetőségekkel. Mivel éppen egyik színházba sem vettek fel, két napig fagylalt kimérő voltam, de a tulajdonos a második nap végére megunta, hogy a fagyi fele a gyomromba vándorol. A McDonald’s-ból viszont én menekültem el fél nap után. Sütögesse a fene, meg McDonald úr mosolyogva a húspogácsát és a krumplit!

Az állatkert környékén kukáztam már második napja, amikor felkeltette a figyelmem egy hirdetés: „Bohócot keresünk azonnali kezdéssel!” Mivel a színész nem esik olyan messze a bohóc fájától, gondoltam, jelentkezem.

Legnagyobb meglepetésemre az állatkert igazgatója – mint kiderült, ők voltak a hirdetők – nem gondolkodott sokáig, azonnal felvett, így fél órával később már beöltözve csetlettem-botlottam, szórakoztatva a szép számú vendégsereget a pónisimogatónál. Olyan érzésem volt, hogy nemcsak a gyerekek, hanem még a lovak is kiröhögnek.

Mintegy két hétig gördülékenyen működött minden, amikor váratlanul hívatott az igazgató.

Jaj, ne! – rándult görcsbe a gyomrom. Korábbi tapasztalatomból tudtam, hogy ez semmi jót nem jelent, de azért megindultam az iroda felé. Mialatt bandukoltam, folyamatosan azon törtem a fejem, hol csesztem el. Milyen hibát vétettem, ami miatt kirúghatnak, de nem jutott eszembe semmi.

– Nem kertelek, fiatalember! – hallottam az igazgató mennydörgésszerű hangját, de már csak nagyon messziről. – Majmot keresünk, és én személy szerint magára gondoltam. Vállalja? Hé, el ne ájuljon már nekem, nem olyan rossz ez az ajánlat!

– Tessék?! – kérdeztem, miközben kezdtem magamhoz térni.

Nem rúgnak ki! – Az első pillanatban csak erre tudtam gondolni, és szívem szerint a plafonig ugrottam volna örömömben. Mivel az igazgató úr nem láthatott bele a fejembe, az arckifejezésem alapján teljesen másra következtethetett, mint ami valójában bennem végbement, ezért magyarázkodni kezdett. Kiderült, hogy Zsoké, az állatkert egyetlen hegyi gorillája és első számú látványossága váratlanul kimúlt, pénzük pedig nincs. Addig, amíg az állatkert a csőd szélén áll, nem is fognak tudni másikat venni, azonban Zsoké nélkül biztos a tönkremenetel.

Puff neki. Ez aztán ördögi kör! Ha nincs gorilla, nincs munka, nincs pénz, úgyhogy hamarosan mehetek vissza kukázni. Hacsak harmadrangú bohócból át nem vedlek az állatkert első számú kedvencévé!

– Üsse kő, vállalom, hogy majmot csináljanak belőlem, de csak dupla gázsiért!

Az első pillanatban nem tetszett ugyan az igazgatónak, de szó-szót követett, úgyhogy mégiscsak létrejött az üzlet. Cserébe hamarosan a gorilla lenyúzott bőrében találtam magam, az otthonos kis ketrecében.

Szó se róla, sokkal kényelmesebb munka volt, mint egész nap a gyerekeket nevettetni. Csak ültem, zabáltam a banánt, időnként megdöngettem a mellkasom, vagy a rácsokra kapaszkodtam és ugráltam, ám a harmadik héten marhára unni kezdtem a semmittevést.

A gondolatot hamarosan tettek követték.

Mivel a ketrecnek nem volt teteje, gyorsan felmásztam a rácsok végét összekötő vasra, és légtornászokat megszégyenítő ügyességgel egyensúlyoztam, sétálgattam a viszonylag vékony rúdon. Amikor a látogatók észrevették a produkciómat, szinte minden szempár azonnal felém fordult. Örültem a sikernek, ám hamarosan átkozni kezdtem magam meggondolatlanságomért. Másnap már kétszer annyi látogatója volt az állatkertnek, és mindenki a mutatványos gorillára volt kíváncsi!

Már körülbelül harmadik hónapja alakítottam a néha akrobatikus mozdulatokat bemutató gorillát, amikor az egyik alkalommal megcsúszott a lábam, és elvesztettem az egyensúlyomat. Hiába kaptam a rács felé, már átestem a holtponton, és lezuhantam a háromméteres magasságból, egyenesen az oroszlánok kifutójára, ami pechemre éppen akkor nem volt üres.

Az oroszlán rám nézett vérbeboruló szemekkel.

Friss hús! – látszottak a gondolatai azokban a könyörtelen szemekben.

– Segítség! – kiáltottam, megfeledkezve a szerepemről.

Segítség, akartam kiáltani újra, ám nem maradt rá időm.

Az oroszlán egyenesen a mellkasomnak vágódott, és szinte éreztem az izmaimba vágó, éles karmokat, azt a rettenetes, fokhagyma szagú leheletét…

…ám a mellizmaimba mélyedő karmok helyett csak egy tenyér tapadt a számra, és a fülembe csendült halkan egykori kollégám ismerős hangja:

– Kuss, te idióta, különben megint mindkettőnket kirúgnak!
.
.