TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Szív a kereszt alatt

Jelige: Ellipsis
.

.
A ház, ahol egykor lakott, mára már romhalmaz. Csak a nyári konyha állt még, az is úgy, ahogy. Az udvarban mindenféle roncs autó, lim-lom, szemét hevert. Az egykor büszke diófa félig elszáradt, elrohant felette is az idő. Árnyékában két sovány korcs heverészett. Jöttére az egyik ugatott párat tisztességből, aztán visszahúzódott az árnyékba. A többi ház sem volt különb. Akármerre nézett, mindenütt ez volt a helyzet. Legtöbbjük összerogyott már, vagy a hiányos tető alatt átfújt a szél. A kerítés szinte sehol sem volt már meg, és hasonlóan az ő régi házukhoz, ezek udvarán is halmokban állt a szemét. A falakon mindenütt ott díszelgett a ”tányéros antenna”, már ahol volt még fal. A tucatnyi házból a fele már a múlté volt, összerogyva feküdtek, gazzal benőve.
Pedig egykoron szép kis falucska volt, amolyan bányászfalu a hegyek közé rejtve. Ha az utca nem is volt kikövezve, a házak előtt virágok nyíltak, a kerítések mögött kutyák szaladtak, az ablakban meg macska ült. Némely udvarban volt tehén is, baromfi pedig mindenütt. Aztán a régi lakók elköltöztek, amikor bezárt a bánya, és a helyükre újak jöttek. Többnyire csak úgy beköltöztek az elhagyott házakba, egyre többen, ellehetetlenítve mindent, míg végül az utolsó család is feladta a régi lakók közül, és elköltözött. Hátra hagytak mindent, mindent, ami egykor fontos volt a számukra.
Hirtelen ránehezedett a múlt, ahogy mindez az eszébe jutott. Megszédült. Egyszerre érzett hatalmas űrt, mintha kitéptek volna belőle valamit, ami egykor az övé volt. Másrészt taszította is a látvány, mintha ellökte volna magától, mondván: „Ez már nem a tied, nincs közöd hozzá! Eriggy innen”!
Nem is ment tovább, nem volt tanácsos, visszafordult. Nem volt miért maradnia. Már nem. Talán megbánta, hogy eljött ide, talán nem. Nem tudta eldönteni. Jó volt újra itt járni, ahol a gyerekkorát töltötte, meg nem is. Mára semmi sem volt az, mint egykor, és a régről dédelgetett emlékfoszlányokat is kíméletlenül széttépte ez a szomorú valóság, ami itt fogadta.
Szinte repült, úgy szedte a lábait, csak minél messzebb jusson, minél hamarabb. Csak jóval a falu határán túl, a kőkeresztnél állt meg kifújni magát. Míg az izzadságot törölgette a homlokáról, a keresztet nézte. A vörös homokkő mára megkopott. Mindenféle karcolás volt rajta és vésés nyoma. Valaki festékkel ráfújt valami idétlenséget is. A bronz Krisztus hiányzott már róla.
– Talán Ő is odébb állt – gondolta, de ettől egyből el is szégyellte magát. Majd arra gondolt, hogy hányszor állt meg itt várva a pajtását, azt a kis cserfes lányt, Pannit, hogy megérkezzen végre a közeli kis mellékutcából, és együtt gyalogoljanak a sáros földúton a pár kilométerre lévő kisvárosba, az iskolába. Elgondolkodott, miközben a dűlőutat figyelte, mely egykor Panniék házához vitt.
Hogy is hívták? Milyen Panni volt?
A szél port kavart az úton, azt figyelte, és úgy látta, mintha valaki közeledne. De nem jött senki sem, csak az emlékek. Elmosolyodott. Elképzelte, ahogy Panni jön feléje, mint egykor rég. Szőke haját kétoldalt copfba fonta, és nagy fehér masnikkal díszíttette. Búzavirág kék iskolaköpenye már messziről látszik. Hátán az iskolatáska, kezében a tornazsák. Mikor közelebb ér, ránevet, és vidáman így szól:
– Szia! Megyünk?
Panninak be nem áll a szája, egész úton mondja a magáét. Annyi mondanivalója van, hogy hihetetlen. Pedig tegnap este is együtt játszottak, vajon mi minden történhetett azóta? De Panni csak mondja, és mondja, és mire befejezi, már ott állnak az iskola kapujában. Szinte látja magukat megint, ahogy belépnek, de a látvány hirtelen szertefoszlik, mert egy darázs zöngése zökkenti ki a révedésből. A szép emlék széttörik, hiába kap utána, elillan. Panni arca is egyre halványul. Az előbb még oly élénk képet képtelen újra felidézni megint, bárhogy erőlködik is. És ahogy mindjobban próbálkozik, annál gyorsabban foszlik az szét, fájó ürességet hagyva maga után. Mintha megütötték volna, úgy érzi magát. Dühösen néz a darázs után, kijózanító a valóság.
A kereszt felé fordult megint, hosszasan nézte, és eközben újabb emlék tört rá. Néha, ha nem tudtak találkozni egymással, akkor itt rejtettek el egy-egy üzenetet a másik számára. Ahol a kereszt szára a talapzatra nehezedett, ott volt egy kis rés.
– A kereszt állításakor letörött egy kis darab, elölről nem látszott, hátulról, meg mindegy volt. A Nagy bácsi meg egyszerűen elfedte egy kis darab malterral ezt a törést. – magyarázta egykor a nagyapja a kereszt történetét.
Hogy ki is volt az a Nagy bácsi? Már gyerekkorában sem tudta. Valami régi öreg lehetett, ennyit tudott meg róla akkor. A malter meg sokáig fedte a rést, de egy idő után repedezni kezdett. Ki is hullott egy része, és senki sem javította ki többet.
Így az a rés lett az ő postaládájuk. Kezdetben csak vicces leveleket hagytak ott egymás számára, vagy egy-egy ritka csokipapírt ajándéknak. Átadhatták volna személyesen is, de ez így izgalmasabb volt. Igazi játék, rejtély, kaland az évek során, míg kisiskolások voltak.
Aztán nyolcadik végére valami megváltozott. Sokkal többet gondolt Pannira, és egyre türelmetlenebbül várta őt reggelente a kőkereszt előtt. Gyakrabban mentek együtt a poros úton is szótlanul, álmodozóan figyelve a másikat, lesve egymás pillantását. Néha lopva megérintették egymás kezét, majd riadtan vissza is rántották egymástól, nem tudva, hogy szabad-e így érinteni. Mert ez az érintés már más volt, nem olyan, mint korábban, mikor még barátian karoltak egymásba, viccesen ide-oda rántva a másikat, nagy nevetések közepette, vagy amikor egymás kezét fogták a síkos, jeges úton, télvíz idején a hóviharban.
És most, itt a jelenben, újra átélte ezt az érzést, ahogy karjával megérinti a lány kezét. Szinte csak súrolja, de így is érzi annak finom bőrét, és azt is, ahogy az az izgalomtól libabőrös lesz. Fél szemmel azt is látja megint, ahogy a lány szégyenlősen lehunyja a szemét, és elpirul.
Akkor, azon a bizonyos májusi reggelen, az iskolába menet határozta el, hogy majd elmond mindent a lánynak. Mindent, hogy mit érez iránta, hogy már nem a pajtásának érzi, hanem sokkal többnek. És az út hátralévő részén, azon a napon, csakis erre tudott gondolni, hogy milyen lesz az a pillanat, a napsütötte délutánban majd, hazafelé tartva.
Az iskolába érve aztán a kapuban elváltak, Panni másik osztályba járt. Egy pillanatra azért megfogta még a lány kezét, csak úgy önkénytelenül, váratlanul, és ahogy ujjaik egymásba szorítottak, úgy érezték, mintha egy lakatot zártak volna be örökre, messze dobva annak kulcsát. És amilyen hirtelen történt mindez, olyan hirtelen engedték is el egymás kezét. Még a végén meglátják őket kezén fogva, és csak az hiányzott volna, hogy egész iskola őket csúfolja majd a szünetekben, hangosan skandálva, hogy: „Két szerelmes pár mindig együtt jár, egy tányérból esznek, mindig össze vesznek, ágy alá bújnak, mindig csókolóznak” !
– Nem! Ez nem történhet meg! – kiáltott maga elé szégyenlősen újra, átélve azt a pillanatot, mintha most történne meg ez az egész jelenet. Pedig már…! – mosolyodott el aztán. – De akkor más idők voltak! – nyugtázta, csak úgy magának.
És megint elszomorodott, ahogy visszagondolt arra a negyven valahány évvel ezelőtti napra. Mert Pannit utána soha többé nem látta, akárhogy is kutatott utána, később se. Mint kiderült, Panni apja aznap reggel értesült, hogy végre megkapott egy állást, igaz, az ország túlsó végén. Gyorsan kellett dönteniük, és menniük is. Így a harmadik óra után elvitték haza a lányt, összepakolni, és mire délután lett, elrendeztek mindent, és már egy teherautó robogott velük valahol, egy távoli város felé. Nem volt miért maradniuk, nem volt mit itt hagyniuk. A szülők örültek, hogy mehettek.
Ez jutott most az eszébe, ahogy a kőkereszt mellett állt, és nézte a tájat, ahol egykor gyermek volt. És megint dühöt érzett. Minek jött ide vissza?! Semmire sem volt ez az egész jó, csak feltépett oly sok sebet a szívében. Ismét. Pár könnycsepp is kicsordult a szeméből, és ahogy azokat törölgette, eszébe jutott még valami. Szinte önkénytelenül nyúlt a rés felé, a kőoszlopon, de vaskos újai nem fértek be oda, ahová egykor a gyermeki ujjak befértek. A bicskájával kellett kotorásznia, de megérte, mert egy darab papírost halászott ki vele.
Nézte a megsárgult lapot, amit minden bizonnyal egy füzetből téptek ki, és nézte az ázott sorokat, amelyek egykor gyöngybetűkkel íródtak, de amiket mára már olvashatatlanná fakított az idő. Az egész írás elmosódott volt a nedvességtől, amit a papír magába szívott az évek során. De, ami tisztán látható volt rajta, az egy szív alakú folt volt, piros postairónnal színezve, gyorsan, szinte kapkodva odarajzolva az üzenet alá. Aztán az is kezdett elmosódni, mert most az ő könnyei záporoztak rá, eláztatva azt. A zsebkendőjével itatta fel, amit még megtudott menteni, majd a papírt a napra tette száradni.
Már nem volt magánál, a kőkeresztnek dőlve a gondolataiba merült. Elképzelte azt a napot, ahogy Panni hazaér az apjával az iskolából. Sietősen szedi össze a kevéske kis holmiját, majd a beérkező teherautóra rakja, a család többi csomagja mellé. Aztán elindulnak, ki tudja, hová, de a keresztnél a teherautó lelassít, megáll. Panni kiszáll, és ezt a kis lapot a résbe rejti, majd visszaül, hogy elmenjen az ismeretlenbe, el tőle. Mire ezt átgondolta, a papír is megszáradt a májusi hőségben. Ekkor tollat vett elő, körbe rajzolta a szívet újra és újra, gondosan, amíg határozott kerete nem lett megint. Majd két keresztnevet írt a közepébe, így rejtve vissza a lapot a résbe.
Mikor végzett, komótosan elsétált az autójához, és elhajtott. Vissza sem nézett. Az út ugyanúgy porzott mögötte, mint egykor egy teherautó után.
.
.


.
.

Szerkesztő
Adminisztrátor

Hozzászólás

*