A kívánság

Nem tudtam aludni. Órákon át álmatlanul forgolódtam az ágyban, majd mikor ezt megelégeltem, kiosontam a házból. Noha már elmúltam 19 éves, és nem igazán tartoztam a „problémás gyerek” kategóriába, biztos voltam benne, hogy a szüleim nem fognak örülni, ha észreveszik, hogy kisurrantam. Pláne, hogy éppen külföldön nyaraltunk, tehát még a környéket, és a helyi embereket sem ismertem. Felöltözés után még gyorsan írtam egy pár soros üzenetet, hogy – ha esetleg tényleg felébrednének – ne legyenek teljesen rémültek.

Nem volt sok ötletem, hogy merre sétáljak. A városközpont felé, a strandra, vagy a tengernek egy elhagyatottabb partszakaszára? Ha a hangulatomhoz illő helyre akartam volna menni, az utolsót választottam volna, úgyhogy elindultam a körülbelül fél kilométerrel odébb fekvő sziklás részhez.

Miután megérkeztem, leültem egy szimpatikus kőre, és hol a hullámzó tengert néztem, hol a csillagokat. Maga a táj akkor és ott nagyon békés volt, én belül mégis feszengtem. Ez persze egyáltalán nem volt új keletű tőlem, tekintettel arra, hogy mindig is szorongásos voltam. Egyszóval mindenben megtaláltam az okot, amiért stresszelhettem. Akkoriban például az egyetemi felvétel miatt idegeskedtem. Az érettségi egészen jól sikerült, a szóbeli vizsgákat pedig a Covidnak köszönhetően megúsztam. Inkább az aggasztott, hogy olyan szakokat jelöltem meg, ahol általában magasabbak a ponthatárok. „Egyáltalán jó ötlet egyetemre menni?” Egy barátom azt mondta, csak szenvedés az egész, egy másik pedig, hogy valamilyen nyugtató nélkül nem lehet ép elmével kibírni. Mindemellett viszont a testvérem akkorra már két szakon is túl volt, tehát nem lehettek teljesen igazak a fenti pletykák. Viszont a kérdés továbbra is fennállt: „Nekem jó ötlet?” Még fogalmam sem volt, hogy mi szeretnék lenni, és ha felvesznek, akkor is csak remélni tudtam, hogy olyan irányban tanulok tovább, ami hosszú távon is érdekel. „Mi van, ha félúton jövök rá, hogy mást szeretnék csinálni? Ezzel majd akkor kéne foglalkoznom, ha felvettek. Feltéve, hogy felvesznek.”

Ahogy ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak keresztül az agyamon, egy fénycsóvát pillantottam meg az égen. Egy hullócsillag. Ami közeledett! Mire bármit is reagálhattam volna, elszáguldott a fejem felett, és pár száz méterrel odébb becsapódott. Nem győztem hálát adni a lustaságomnak, amiért nem mentem tovább, amikor elértem ezt a partszakaszt.

Lassan és kissé remegő térdekkel, de elindultam a meteor felé. Úgy egy méter átmérőjű kráter keletkezett a szokatlan színű, sötét sárga kődarab körül. A földet ért tárgy ötágú csillagot formázott és enyhén világított. Ennek köszönhetően tudtam szemrevételezni. Az volt a tervem, hogy keresek egy hosszú botot, amivel óvatosan megpiszkálom, de ahogy elindultam volna, pár kavics megcsikordult a talpam alatt.

– Van ott valaki? – hallottam egy hangot a csillag irányából. Riadtan körbenéztem, de közel s távol egy lelket sem láttam. „Na, nem, az nem lehet, hogy ez az izé szólalt meg! Biztos csak képzelődöm!”

– Van itt valaki? – ismételte meg a hang, ami most már egyértelműen a csillagból jött.

– Nincs – vágtam rá reflexszerűen. Ennyi ésszel komolyan nem értem, hogyan érettségiztem le.

– Értem. Akkor idehívnál valakit, aki segítene? – kérdezte a csillag.

„Miben kéne segíteni? Esetleg egy katapulttal lőjem vissza oda, ahonnan jött?” – gondoltam, de csak annyit kérdeztem:

– Miben?

– A tengerbe jutni – válaszolta.

– Miért? – A döbbenettől átváltottam az egyszavas mondatokra.

– A csillagok, miután meghalnak, aláhullnak az égből, és más bolygókra kerülnek. Jobb esetben egy olyanra, aminek a felszínén víz van, rosszabb esetben pedig a szárazföldre. Szóval…

– Miért csak rosszabb esetben? – vágtam közbe.

– A tenger mélye hasonlít leginkább az űrhöz. Végtelen, sötét, és hideg. A szárazföldi landolás csak az örök szenvedéssel járna. Kérlek, dobj a vízbe!

– Sajnálom, semmit sem értek – ráztam meg a fejem hitetlenkedve.

A csillag sóhajtott, mielőtt válaszolt volna:

– Addig érted, hogy hogyan jutunk bolygókra?

– Igen. De mi lesz, miután földet értetek? – kérdeztem.

– Ez a bolygótól függ. Itt, a Földön például megpróbálunk vízbe jutni, és ha elég otthonos, akkor új életet kezdünk. Ha nem, akkor ténylegesen meghalunk.

– Akkor… a tengeri csillagoknak köze lehet hozzátok? – próbáltam valami észszerűt találni ebben az irracionális helyzetben.

– Igen. Ha a tengerbe dobsz, egy új faj neked köszönheti a létrejöttét – felelte. Ahogy belegondoltam, nagyon csábító volt a gondolat, de ettől függetlenül kezdett zavarni, hogy mindig ugyanoda fut ki a beszélgetésünk. Mielőtt bármit is reagálhattam volna, ismét megszólalt:

– Ha bedobsz a vízbe, teljesítem egy kívánságod.

– Komolyan? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.

– Komolyan. A lehullott csillagok nem képesek helyzetváltoztatásra, de mások kívánságainak valóra váltására igen. Ironikus, nem igaz?

Hát, szerintem erről másképp vélekedik az az ember, akit a kertjében talált el egy meteor.

– Bármit kívánhatok? – tértem a lényegre. Félreértés ne essék, sosem voltam korrupt, de lássuk be, csak a bolondok nem élnek egy ilyen lehetőséggel.

– Bármit – jött a felelet.

– Ööö… Kérhetek egy kis gondolkodási időt? – kérdeztem. – De nem ez a kívánság! – tettem hozzá gyorsan.

– Persze.

Ott helyben leültem, és elkezdtem azon agyalni, vajon mit kívánhatnék. És egyáltalán jó ötlet ez? „Mindenféle sorozatból és filmből hallani azt, hogy az univerzum egyensúlyban kell, hogy maradjon, tehát, ha azt kívánom, hogy valaki éljen, aki nincs köztünk, egy embernek le kell mondania az életéről. Nem szeretném, hogy bárki szenvedjen vagy meghaljon miattam. De ha meg ezzel a kívánsággal megmentek valakit, és másnak adom azt a bajt, akkor matematikailag ugyanott vagyunk. Kivéve, ha ennek a kívánságnak az elszenvedője egy szerettem lesz. Talán nem egy mindenható dolgot kéne kívánnom. Kisebb csoda, kisebb felelősség.”

Eszembe jutott egy sorozat, amiben az egyik karakteren mutatták be, hogy ha az ember csodát tesz, azt tegye magáért, mert az önzetlenség csak szenvedést hoz rá, és a szeretteire. Aztán varázserővel küzdött szörnyekkel. „Lehet, nem rajzfilmekre kéne alapoznom a döntéseimet? Kívánhatnám, hogy vegyenek fel az egyetemre. Vagy, hogy ne legyek szorongásos. Esetleg, hogy sikeres legyek.

Viszont ezeket nem önerőmből érném el. Ha sikeres felvételt kívánok, sosem tudom meg, hogy önerőmből sikerült volna-e. A szorongásomat jó lenne önerőmből, esetleg pszichológus segítségével leküzdeni. A siker elérése is megoldható önállóan. Ha most valami ilyesmit kívánnék, valószínűleg a vágyam nem úgy teljesedne be, ahogy szeretném. Elvégre kézbe kaptam a célt, nem kellett dolgozni érte, és ez által az értéke is csökken a szememben. Lehet, hogy most nem így érzem, de tudom, hogy nem becsülném meg annyira, mintha dolgozni kellene érte. Inkább valami apróbb dolgot kívánok. Milyen kis dolgot kívánhatnék? Egy zsiráfot?”

Ezen önkéntelenül is elnevettem magam. „Talán inkább egy tortát kéne kérnem. De az meg milyen buta kívánságnak tűnik… És különben is! Nem szabad idegenektől ételt elfogadni! Egy könyvet? Van egy képregény, amit nagyon szeretnék megvenni, de sajnos eléggé drága. Azonban ezt sem becsülném meg annyira, mintha én keresem meg rá a pénzt.” Lassan kezdett körvonalazódni bennem, hogy mit fogok tenni…

– Rendben – mondtam a csillagnak. – Elég, ha csak a sekély vízbe teszlek?

– Igen. Végül hogy döntöttél, mi a kívánságod? – kérdezte.

– Semmi. Nem jutott eszembe semmi. És ha kívánnék, úgy tűnne, hogy csak ezért segítek.

Óvatosan felemeltem a csillagot. Száraz volt és kemény, mint egy ékszerteknős páncélja. Lassan leguggoltam a partra, és vízbe engedtem a lényt. Sárgás fénnyel világította meg a vizet maga körül, majd lassan ellebegett a mélység felé. Néztem, míg el nem tűnt, majd a fejemre csaptam.

– Csudába! Egy dinoszaurusz koponyát kellett volna kérnem!