TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

A vonat I.

Jelige: Remény
.

.
Hallom, hogy újabb vonat érkezik az állomásra. Már nem tudom, mióta ülök ott a peronon, a kopott padon. Emberek elmosódott tömege hömpölyög körülöttem, felszállnak, leszállnak, hogy elsodródjanak az embermasszában. Eddig, néha-néha felpillantottam az éppen érkező vonatra, és mindig ott ült valaki, aki lehetett volna az utánad következő történet, talán csak egy állomásra, egy féktelen, vad, száguldó állomásra, vagy akár többre is. Sőt, lehet, hogy már elvitte a vonat azt is, akivel a végállomásig utazhattam volna. Volt, hogy fogták magukat leszálltak, és míg a szerelvény az állomáson vesztegelt, mellém ültek és beszélgetni próbáltak. Hol kedvesebben, hol erőszakosabban noszogattak, hogy szálljak fel a vonatra, tartsak velük egy ismeretlen útra. Kezdetben még meghallottam, amit mondtak, előfordult, hogy válaszoltam is, olykor még fel is álltam a padról, de lelkesedésem röpke pillanatok alatt mindig tovaszállt, és a vonat lépcsőjétől hátrálva, sóhajtva visszaültem a padra. Végül mindig, udvariasan, de ha kellett erélyesebben elutasítottam a férfiakat, vagy szabotáltam az utat és úgy alakítottam, hogy ne akarjanak engem útitársnak. Megkönnyebbülten néztem, ahogy feladva a szívemért, és testemért vívott értelmét vesztett csatát, visszaszállnak a szerelvényre és továbbindulnak, hittem, hogy jobb ez így mindenkinek.
Jöttödre anno nem figyelmeztetett füttyszó, nem harsogta a hangosbemondó, hogy érkezel, nem figyelmeztetett rá senki, hogyha veled tartok az úton megpecsételődik a sorsom. Gyönyörű, kusza, színes, hegyek és lankák közt robogó utazásra váltok jegyet naivan, ami a magasba röpít, hogy a csúcsról, a mélybe taszítson. Az állomáson – ami mostanra otthonommá vált – figyelmeztetés nélkül, utunkat ideje korán megszakítva kiraktál a vonatból. Hidegen, rezignáltan, ahogy az ellenőr teszi azt a potyautasokkal, pedig a zsebemben ott lapult az arany jegy, amit erre a kalandra váltottam, de téged nem érdekelt. Otthagytál az állomáson, ahol, azóta is várlak reménykedve. Igen, most már tudom, hogy a remény, a legnagyobb gyilkos ezen a földön, az elszalasztott lehetőségek zászlóvivője.
Ahogy az évszak változik, én is változom. Már nem hallom azokat, akik leülnek mellém, a szavaik távoli morajként érnek csak el, saját világomban vagyok, a mosolyod látom, az elsuhanó vonatablakokban pedig az emlékeinket; a kocsiutakat, amikor simogattad a hajam és énekeltük hamisan a kedvenc zeneszámainkat. A közös főzőcskéket, vagy, ahogy hozzád bújtam filmnézés közben, a kezeid érintését a kezemen, mikor reggel a mellkasomon feküdtél, és beszívva a hajad részegítő illatát, egymást cirógatva ébredeztünk. Ahogy magadhoz húztál éppen akkor mikor a hajnal pírja arcunkra fényt csókolt. Hogy egy fárasztó nap után megpihentél te is a karjaimban, simogattalak volna örökké, míg a kezeim el nem kopnak. Az érzést, amit egy-egy „gondolok rád” üzenet tőled, kiváltott belőlem. Az izgalom, ahogy a kedvenc zeneszámaimra táncolva készülődtem a fürdőszobában várva az érkezésed, szívemben az irántad érzett vággyal és szerelemmel. Az éttermezések ahol annyit nevettünk azon, hogy mindent megetettem veled, pukkadásig tömve téged azokkal a fogásokkal, amik nekem nem ízlettek. Az érdekes beszélgetéseink, ahogy azon a különleges hangodon magyarázol, felvillantva a világod nekem, és én közben azt gondolom, milyen szerencsés vagyok, hogy vagy nekem. A szeretkezések, mikor elvesztem az általad keltett vágy örvényében, és utána a vízcseppek a bőrödön, ahogy együtt zuhanyoztunk, csókolózva a vízsugár alatt. Oh, és a tekinteted, a gyönyörű, fürkésző tekinteted, ahogy rám néztél. Az utolsó fájó mondatok, ahogy elhagyják a szép szádat, és a keserű epe íze, ami elöntött miattuk. Végül a kép, ahogy otthagytál az állomáson. Megint. Feldíszítettem a koporsót a ravatalra, selyemmel béleltem és én feküdtem végül bele önként és dalolva.
Az emlékképek homályosak, a hangod távoli, de a gyönyörű arcod élesen rajzolódik ki előttem, közömbös és mosolytalan. Ott ülök és várok. Várok, mert félek. Félek, hogy ha felszállok bármelyik vonatra, akkor te majd nem találsz az állomáson. Hogy mikor megérkezel, és készen állsz arra, hogy együtt utazzunk tovább, én már nem leszek ott. Az arany jegyen, amit a te vasparipádra váltottam sajnos nincs feltüntetve lejárati dátum. Bármikor jöhetsz, de lehet, sosem érkezel meg. Mert van rá esély, hogy a vonatod egy másik pályaudvarra tart, vagy az enyémen meg sem áll csak keresztülrobog, és én lemaradok rólad, míg behunyom fáradt szemeim egy pillanatra. Nem érdekel milyen kalandos, vagy akár boldog vonat utakról maradok le, csak azért mert rád várok. A hitem erős hogy jönni fogsz, nem képes halványodni, és én nem akarom elszalasztani jöttödet. Nem vagyok egyedül, megannyi peronon, megannyi sorstárs várakozik ugyanúgy szorongatva az arany jegyüket, várva a kedvesüket, és nekem fáj a szívem, értük is. Napról napra halványabb és kevesebb vagyok.
– Hol késlekedsz, miért nem jössz?
Néha kihallatszik a tömegből egy-egy szánakozással átitatott suttogás az „állomás szelleméről”, és én tudom, hogy rólam beszélnek. Elázhatok az esőben, vagy perzselhet a nap fénye, én ott ülök, akár egy mozdulatlan szobor, egy elfeledett kísértet foszlányos, halovány, dermedt emlékképe. Oly kopottan, mint a pad, amin végtelen ideig ültem. A lábaim ólomból, már nem tudnék felállni akkor se, ha akarnék. Kővé dermedek, borongós emlékké válok lassan én is. A távolban meghallom, hogy újabb gőzös érkezik, oda fordítom a fejem, mely mozdulat az utolsó erőt is elemészti a testemből.
– Vajon ezúttal te is rajta leszel azon a vonaton?
.
.


.
.

Szerkesztő
Adminisztrátor
  1. Marta

    Nagyon tetszett, koszonom

Hozzászólás

*