A vonat II.

Morajlást hallok minden nap, beszédfoszlányok, embermassza, változó arcok, ismeretlen emberek tömege körülöttem. Kísértet vagyok, önmagam halovány, elfeledett utánzata csupán. Igazi öröm nélkül telik az idő, míg végül egy nap, egy élő, lélegző, tiszta teremtmény észrevesz engem; kis kék madár száll a megkövült térdeimre, és csak néz rám szomorúan.

– Menj innen – kiáltanám, de nem tudom, mintha a hideg, ami átjárja testem, lassan kúszna felé bekebelezve melegségét, és örömét, de ő mégse mozdul.

– Hová menjek, kinek vigyem el az üzeneted? – kérdi, és hangja a fejemben visszhangzik. Szavak helyett megmutatom hát neki az arcodat, a mosolyod, az emlékeket, melyeket egyre nehezebb felidézni.

– Mondd, hogy jöjjön vissza, oly régóta várok rá.

A kék madárka bólint apró fejével, és a remény ígéretével elröppen, épp azelőtt hogy magamhoz láncolta volna őt örömtelen testem. Fél év telt el mióta letessékeltél a vonatról és magamra hagytál a szeretet és fájdalom paradox emlékképeivel. Szívem aprókat, ütemesen ver, várva hogy szerelmem kék madara üzenetet hozzon tőled. A percekből órák, az órákból napok, a napokból egy hét lesz, és a madár nem tér vissza.

– Biztosan eltévedt, vagy még nem találta meg őt, vagy megtalálta, de hosszú az út vissza hozzám – gondolom, de tudom mi az igazság. A kis kék madár megtalált, és eldalolta neked üzenetem. Te pedig rideg szívvel válasz nélkül bocsátottad útjára őt. Remélem, még él, hogy nem fontad ujjaid apró nyaka köré, hogy kezeid közt lelje halálát, úgy ahogy a szívem hat kerek hónappal ezelőtt. Amikor megértem, hogy nem tér vissza a madárka, és hogy téged nem útonállók, gonosz átok, rabláncok tartanak vissza attól, hogy üzenj, és visszatérj hozzám, csupán a közöny, és a rideg szíved, a kísértet, mi én vagyok látszódni kezd. Újra lesz színem, lassan, napról napra ölt testet újra a nő, aki voltam még előtted, de már sosem leszek ugyanaz utánad. Csontra hús, húsra vér, vérre bőr, bőrre szín kerül. Minden a helyén, csak egyvalami hiányzik. Az élő, dobogó, szerető szívem. Lyuk tátong a helyén, meg kell találnom a hiányzó részt, felszállni a vonatra, eltépni a jegyet, és örökre otthagyni az állomást.

Az elhatározás megszületik, de a jeges fájdalom, az örömtelen lét vasmarkai szorosan fognak. Túl jó zsákmány vagyok számukra, nem akarják elengedni éltető áldozatukat. Még kő vagyok, még nem tudok mozdulni, de küzdenem kell. Elmosolyodnék, de még nem tudok, pusztán a szemeimben látszik a jövő ígérete. Az idő a legnagyobb ellenségem lesz, ezért hát átölelem, és a várakozás többé nem lesz fájdalmas, mert új célom van. Ujjaim lassan megmozdulnak, az arany jegy a kezeim között ólomsúllyal vissza akar húzni, kapaszkodik belém, és én tudom, hogy el kéne tépnem, de még nem tudom. Nem tudom, mert még szeretlek, mert még várlak, és nem hazudhatom az ellenkezőjét, mert akkor sosem mozdulok el innen többé. Meg kell keresnem a kiszakadt lelkem, aki a szívemmel jár körtáncot, egy túlvilági bálon a többiekkel, akiket becsaptak, kihasználtak, ígéretekkel láncoltak magukhoz, hogy aztán eldobják őket, magukra hagyva mintha sosem számítottak volna. Tudom, hogy sikerülni fog és az élet vissza fog térni belém. Kővé meredt testrészeim újra mozdulni fognak. A jegyet nem tépem el, mert a remény, kinek könyörgő szolgája vagyok még erősen él bennem, így csupán zsebembe süllyesztem, míg nem teljesedik be sorsom; hogy a vonatra felszállva talán örökre érvénytelen lesz a jegyem, mert nem látlak ebben az életeben többé, és csonkán, örök sajgással a mellkasomban élek tovább. Vagy egy nap, az egyik állomáson megpillantalak, és végre visszakapom a szívem utolsó nálad maradt darabját is.

Izzadság gyöngyözik a homlokomon, az erőlködéstől, és a nap melegétől. Végre érzem a meleget újra, a lábaim újra mozognak, áttetszőből láthatóvá váltam. Füttyszó jelzi a következő vonat érkezését. Nem tudom hova tart, kivel utazom majd, de elhatározom, hogy felszállok rá. A végtagjaim már nem merevek, ahogy a peron felé közeledek, visszanézek a padra mely az elmúlt hónapokban otthonom volt, hol némán ültem és vártam mozdulatlan. Otthonos, megnyugtató ismerősségével csábítani akar vissza, de tudom, hogy ott már nem vár rám semmi boldogító. Szembe kell néznem az élettel mely nekem jutott, alakítanom kell, amennyire tudom, és a gondolattól mosolyogni kezdek. Még gyenge vagyok, mint aki súlyos betegségből gyógyult fel. A lélek betegsége béklyózta meg hónapjaimat, a szomorúság, kétségbeesés gyötrő bilincsét én magam kattintottam a csuklómra. Gyógyulok, de még nem vagyok egész. Nem hazudhatok magamnak, a hiányod még mindig kínoz, ott van minden gondolatomban, vágyamban, emlékemben. Az aranyjegyet a zsebembe süllyesztettem, már nem is érzem, megszűnt ólomsúlyúnak lenni, de a tudatomban még ott van. Még háborog a lelkem, de már tudnék nevetni is. A régi kopott fekete gőzöst, ami berobog, az állomásra gyönyörűnek látom, mert tudom, hogy új kalandok felé visz. Nincs csomagom, csak az a sok múltbeli sérelem és fájdalom melyeket oly rég cipelek magammal, és ott vagy te is, és ez a teher egyszerre édes és nehezebb bárminél.

Megtorpanok, félek, habozok. Az emberek már felszálltak, a peronőr kijön az állomásra, másodpercek múlva elindul a vonat, de én még nem tudtam felszállni. Elillan a frissen szerzett bátorságom, csábít a pad kényelme, talán várhatnék még egy vonatot, vagy kettőt. Az agyam bénult a rettegéstől, próbál kiutat találni, a bennem élő szörny érzi, hogy még van esélye, új erőre kap, és vasmarokkal próbál visszahúzni a fojtó sötétségbe. Ekkor a vonatról egy kéz nyúl az enyém után és a kézhez tartozó ember a nevemen szólít. Ismerős a hangja, és az érintése. Te vagy az, mosolyogsz, míg felsegítesz a vonatra.

– Megkaptam az üzeneted – mondod, és nézel rám az ismerős fürkésző tekinteteddel. Magadhoz húzol és megölelsz. Ismerős az ölelés, furcsa az is, hogy egyáltalán nem furcsa, mintha egyetlen perc se telt volna el az elválásunk óta. Mélyen magadba szívod az illatom, míg ölelve simogatod a hátam. Én a nyakadba fúrom a fejem és sírni tudnék az örömtől. A lelkem, és a szívem újra egyesül, örömtáncba kezdenének, levedlik foszladozó bőrüket, és béklyóiktól szabadulva régi ismerősökként szeretnének egyesülni a te lelkeddel és szíveddel.

Hirtelen, mintha felocsúdnál, egy gyönyörű álomból hátra lépsz egyet, ekkor látom meg, hogy nem egyedül vagy a vonaton. Egy árny tapad rád, ragacsos, halovány, de ott van. Dühös leszek.

– Ő miért utazhat veled, miben más ő, mint én, miért kellett nekem egyedül várnom rád, míg ő veled utazhatott?

Tele vagyok haraggal, dühvel, gyűlölettel, de a tekintetedből, ahogy rám nézel, már látom, hogy történetünk vesztese nem én vagyok, hanem te. Ő sosem lesz olyan, mint én, mert ő kényelmes, és megszokott, olyan amilyen szerencsére én sosem leszek, és ezt te tudod a legjobban. A mi kapcsolatunk tűz volt, emésztő, perzselő, megsemmisítő is igen, de sosem unalmas és véletlenül se megszokott. Vágysz rám, arra, akik voltunk együtt, és míg elmész mellettem, a rád tapadó árnyékoddal, végig simítod a vállamon a szeplőket, amiket egy esős estén mellettem feküdve egyenként meg akartál számolni. Ahogy utánad nézek meglátom, hogy valami csillog a zsebednél, az arany jegyed az, melyet a velem való utazásra váltottál, hát te is megtartottad. A lelkem és szívem óvatosan, aprókat lépdelve táncolnak tovább, végre tudom, hogy egy irányba visz az utunk, és egy nap újra együtt utazunk majd. A nap már nem perzseli az arcom, de lágyan simogatja, ahogy az ujjaid egykor. Egyikünk sem szellem többé, itt vagy velem. Egy apró kék madár száll le a vonatablakba, ő az, a kis hírnököm, akiről azt hittem elpusztítottad. Rám néz ősöreg szemével, benne a tudással, melyet szavak nélkül ad át nekem; – Csak gondolj rá, és megadatik.