Barackvirág

A ragyogó napfénynek bűbájos ereje van már ilyenkor. Március vége közeledik, és el sem lehet hinni, hogy alig egy hónapja még a szűnni nem akaró, fagyot lehelő tél szorongatta az emberek kezét, hiába bújtatta azt a meleg kesztyű, rövid idő múltával mégis kihűlt, mert nemigen akadt érkezés zsebre tenni a hétköznapok sodrában. Vágyakozó gondolatok szálltak az ég felé, és hívták egyre közelebb a tavasz első hónapját, hozná már, amit mindig ígérni szokott, még ha az oly csalfa is, akár egy horizonton reszkető, mosolygó tekintetű délibáb.

Türelmetlen várakozással lestem a reggeleket még a tavasz első napjaiban is, minden derült pirkadat új ígéretet rejtett. Szép volt az idő, azúrkék ég borult a város fölé, világosbarna héjból elősejlő, üdezöld rügyeket képzeltem a fákra és a bokrokra, de amint kiléptem a teraszra, oly hamar zavarta vissza vékony pizsamába burkolt testemet a hideg levegő kegyetlen ölelése, hogy csak úgy iszkoltam befelé a szoba melegébe. Egyre nehezebbnek bizonyult, hogy türelmes legyek. A csalóka napsütés és a madarak éneke tavaszt hirdetett, tétova kezem egyre gyakrabban nyúlt a makacsul zárva maradó gardróbszekrény kilincse után, mely a könnyebb ruhadarabokat rejtette, s a reménykedő mozdulat végül lemondó sóhajjal hullt hamvába, amikor a szellőztetés céljából bukóra hagyott szárnyas ablakokon betévedt egy-egy hidegebb légáramlat.

Aztán egyszer csak itt termett. Most a gyümölcsfák színes virágba borulásával kacag elevenen, aranyeső virít mosolyogva lépten-nyomon, ibolya és nárcisz késztet pillanatnyi megállásra a kiskertek ágyásaiban, százszorszép fehérlik a fű között a parkokban és a sétányok vadon élő zöldjében. Kivirult a kikelet, és nekem titkon mégis az a gondolatom támadt, hogy korai még a zsongás, bár visszahúzná rózsaszín pilleszirmait a kajszibarack. A természet, s benne az ösztön azonban kötelez. Ellenállni neki lehetetlen. Simogat a levegő melege, csiklandoz a napsugár, lekívánkozik a kabát. A játszótéren sincs már senkin téli holmi, a sapkát a táska mélyére száműzzük, s bár minden szülő azt lesi lopva, nincs-e a melege a kicsiknek, nem lengedez-e ugyanakkor mégis a szél, egy-egy ravaszul hidegebb leheletet árasztva. Minden nappal balzsamosabb a levegő, hiába csak a tavasz első hónapja, nyár elejét hazudik az időjárás.

Idén azonban nem engedek a csalóka ámításnak, reggelente éber fülekkel hallgatom az időjósokat. Nem váratnak nagyon sokáig. Lehűlést harangoznak be a hónapfordulóra, északról érkező esőt széllel és hideggel, s nekem rögtön édesapám veteményese villan a tudatomba, amikor futó hózáporokkal ígérik, hogy integethetünk még egyet a télnek, mert visszaköszön morogva ábrázatával, amiért oly hűtlenül zavartuk el fehérségével és jégvirágaival együtt.

Na tessék! Újabb szürke napok, újabb esőfelhők. Viharos szél fújja el az aranyeső ragyogását, didergető hideg fagyaszt rozsdát a gyümölcsfák virágaira. Az lüktet csak bennem, hogy nem akarom! Nem akarom, hogy véget érjen a varázs, hogy ideférkőzzön a fejembe ez a… Ez a sajnálás, ez a csalódottsággal viaskodó szépre vágyás. Nem akarom, hogy becsapja a természetet saját ösztöne, hogy a langymeleg március közepét itt szúrja hátba a szemem láttára annak dermesztő karokkal lesújtó vége. Olyan, mintha jött volna egy bolond tündér, s örömöt varázsolt volna festőecsetjével az élő világ szívébe, színeket és illatokat hozott, hogy aztán egyetlen vonással áthúzzon, szétkenjen mindent, ami addig szemet gyönyörködtetett. Hogy képes rá, hogy elérje, hogy amire eddig boldogsággal néztem, azt most aggódó szomorúsággal fürkésszem? Miért teszi ezt? A válasz olyan sokféle lehet, hogy el is fordul tőle erőlködő agyam, s csak az jár most már benne, hogy ha ez a néhány fa itt, előttem a sétányon el is fagy, sok-sok másik a városon kívüli ültetvényeken hátha mégiscsak megmenekül.

Más képek tódulnak szemem elé, egy idilli táj képe. Lankás dombokkal övezett vidéki kisváros, körülötte sok apró falvacska. Két magasba nyúló, ott felejtett, emlékezést ösztönző gyárkémény és egy távolban húzódó jellegzetes hegy körvonala teszi olyan szívdobogtatóan ismerőssé nekem ezt a látványt, amikor hazafelé tartok a fővárosból. Most azonban gyorsan másféle fordul a gondolatom. Oda, ami innen nem látszik. Máshová kell állni, a dombok találkozásába, vagy egyenesen fel a tetejükre, talán éppen édesapám szülőfalujának kálváriatemploma elibe, ha olyannak akarom látni ezt a helyet, amilyen emlékeimben él, és amiért szeretem, tisztelem, becsülöm.

Mert ott látszik a dolgos kezek munkája, ott tarkabarka a táj már ilyenkor is a szántások és vetések nyomán. Látszanak a horizontig nyúló gyümölcsösök, s mellettük a színekbe borult szántóföldek üdesége. Nincs is szebb látvány, mint amikor rózsaszín barackfák hirdetik leendő termésüket Isten kék ege alatt. Szembe szökik a pihenő fekete föld mellett az aranysárga repcével bevetett is, mintha a napsugár költözött volna a földre. Akkor is a ragyog, ha borús az idő, kedvem lenne belemászni a közepébe, míg a Teremtő meg nem irigyli a föld mosolyát, s nem húzza el újra a napsugarak elől a zord felhőket. Akkor aztán még a vakítást sem bánom, szokja csak a szem, amit amúgy is csak ilyenkor láthat teljes szépségében.

Ó, sokáig tudnék állni itt még képzeletben is! A józanodás azonban tovább hív, mert az jut az eszembe, mi munka lehetett abban, hogy ez mind így nézzen ki itt, ilyen szépségbe öltözhessen a határ. Sok ember, sok gazda kemény munkája, s cserélnék is velük, meg nem is. Csodát fial, amiért dolgoznak, de ez legalább annyi aggódással jár, mint amennyi büszkeséget jelent. Közel az idő, amikor az előbbi fog tanyát verni a fejekben, ha nem tette meg máris. Cselekedni kell, védeni, óvni, menteni, ami menthető.

Kósza, egymást üldöző gondolataim és emlékképeim végül egyetlen látvány köré sereglenek, amely egyszerre varázslatos és valamiképp ijesztő. Ott vagyok, a dombok tetején. Állok tétlen szemlélőként, mit is tehetnék. Én, a laikus nézelődő, az aggódó együttérző leginkább csak egyet… imádkozom. Őhozzá szólok, hogy legyen kegyes, hogy ne tűrje a szenvedést, amely két forrásból fakad most. Sajog a gazda szíve, és reszket a fa, mindahány. Hajnalodik, de egész éjjel folyt a munka. Hideg van, fagyást ígértek. Teherautókkal jöttek az emberek, megpakolva egész roskadásig. Talán két nap, talán több. Figyelni kell az időjárás-jelentést, hogy meddig tart. Máskor csak hébe-hóba hisznek neki, most viszont úgy kapaszkodnak a szavakba, mint a Messiás eljövetelébe. Az első napba, az első órába, amikor felenged a fagy.

Fémesen csillogó, magas falú edényekben speciális gyertyákat tesznek ki a fasorok közé szoros egymásutánban, a gazdák többedmagukkal mindet meggyújtják, hogy fáklyaként égjenek az éjszakában.

– Tegyétek őket közelebb egymáshoz!

– Akkor nem lesz elég főnök!

– Hozok még egy fordulóval!

– Lehet, hogy nem lesz elég egy forduló…

– Hosszú az éjszaka…

Tüzek gyúlnak, olyan a domboldal, mintha szikrázó ékkövekkel kivert sötét bársonytakaróval lenne lefedve, s csak szememet meresztve látom meg szépséges törékenységét, a rengeteg, világos rózsaszínű virágba borult fát, amely ott reszket az éjszaka sötétjében. Hogy mennyi termés lesz végül, azt a Teremtő dönti el. Csak a reménykedés marad.

Gondolataim visszatérnek a négy fal közé, otthonom jóleső melegébe. Egyszer régebben a kezdetek kezdetén, amikor a fővárosba kerültem, azt gondoltam, hogy itt, a betonrengetegben majd nem veszem olyan szívbe markolóan élesen tudomásul az évszakok változását. Hát tévedtem. Kertvárosi részen lakunk. Ez mindent elmond. Itt is vannak rügyező fák és éneklő madarak. Itt is megdöbbentett az égen látott szivárvány február végén. Itt is nyílik a százszorszép és a nefelejcs, és itt is megcsípi a fagy a barackvirág szirmainak szegélyét. S van még valami, amit itt is megélek közben: éppúgy reménykedem és imádkozom a tavasz szépségének megmaradásáért, mint szülőföldemen.
.