Previous Story
Barátok
Posted On 2023 ápr 16
Comment: 0
Jelige: Raszputyin
.
.
.
– Ez az utolsó szavad? – kérdezte megtörten a toprongyos. Hangján hallatszott, hogy lassan kezdett belefáradni a meddő vitába, és a feszültség a két férfi között érezhetően nőtt.
– Ez – felelte Ákos, és a másik szemébe nézett. – Nem mondhatok mást, Misi. Amit tőlem kérsz, az törvénysértés. Nem, még attól is rosszabb. Hazugság!
– De akkor a fiam… – kezdte Mihály, ám a mondat közepén elcsuklott a hangja. Néhány pillanatig a könnyeivel küszködve ült. – A fiam börtönbe kerül. Nem éppen mintagyerek, de a rablást nem ő tervelte ki. Talán ott sem volt… Vagy már az sem jelent neked semmit, hogy barátok voltunk?!
– Azt, hogy ki tervelte ki, nem tudom, de ő ütötte le az öregasszonyt. Láttam! Nem hazudhatok, Misi, még a te kedvedért sem!
A férfi szívébe tőrként hatoltak Ákos szavai. Dühtől eltorzult arccal, váratlanul felugrott.
– Hát ez a családkisegítő?! – kiáltotta gyűlölettel telve. – Te se vagy jobb, mint a többi, csak a romboláshoz értesz! De találkozunk még… Találkozunk!
Kirohant az irodából, és becsapta az ajtót.
.
*
.
.
A fiatal srác mereven bámulta az asztalt a sűrűsödő sötétségben. Még mindig az ágyon ült, a falnak támaszkodva, szinte szoborszerű mozdulatlanságban. Már nem látta a hanyagul odavetett levelet, melyet apja adott át neki délelőtt, de lelki szemei előtt még mindig a baljós szavak lebegtek.
„…Vádirat…”
„…I. rendű vádlott: ifj. Orsós Mihály…”
„…Javítóintézeti nevelésbe utalását kérjük…”
Nem akarta elhinni, hogy mindez megtörténhet vele. Tudta, hogy nem úszhatja meg minden ballépését egyszerű pártfogó felügyelettel, de ez azért mégiscsak túlzás! Az apjának természetesen más volt a véleménye:
– Örülj, hogy nem vágtak előzetesbe! – mondta ingerülten, majd távozott.
Na, persze, – gondolta a fiú – könnyű neki, soha nem került a börtön árnyékába.
Nem ő volt a rablás értelmi szerzője, de valakinek el kell vinni a balhét, ez alapszabály. Azt azonban nem akarta elhinni, hogy a nyomozás szerint ő a főkolompos. Pedig korábban számtalanszor megfogadta, hogy ellenáll a könnyű pénznek, a balhék élvezetének – amikor az adrenalin úgy dübörög az ereiben, hogy szinte hallja –, de a kísértés minden alkalommal erősebbnek bizonyult akaratánál.
.
*
.
.
Ákos hazafelé ballagott a rosszul megvilágított utcán. A tél végi hideg szél folyamatosan simogatta arcát, ám borús gondolatait nem tudta elfújni. Megértette Mihály kétségbeesett dühét, hiszen nem akart bűnözőt nevelni a fiából. Senki nem akar azt, az Orsós családban a tragédia mégis megtörtént. Kihallgatáskor a társai mind azt vallották, hogy ifjabb Orsós Mihály volt a rablás értelmi szerzője, így neki kell elvinni a balhét, még akkor is, ha ténylegesen nem így történt.
Ákos saját magát okolta a kudarcért, de be kellett látnia, tévedett. Családgondozóként nem ellenőrizhette folyamatosan, merre csavarog a gyerek iskola után. Egyértelmű volt a szülői felelőtlenség. Az apa nem törődött a fiával, sokszor késő estig nem is tért haza. Amikor éppen nem dolgozott, akkor ivott, vagy a félkarú rablót nyűtte a sarki kocsmában. Mivel az anya nem bírta elviselni az örökös nélkülözést, néhány éve lelépett külföldre az új pasijával, az akkor tizennégy éves fiát azonban nem vitte magával. A gyerek azóta se tudta kiheverni a sokkot.
Váratlanul dühös kutyaugatás csattant valahol a sötétben, melyet érthetetlen, elhaló hang kísért. A zaj visszazökkentette Ákost a valóságba, hirtelen azt se tudta merre jár. Néhány pillanattal később tudatosult csak elméjében, hogy a szomszédasszony kuvasza acsarkodik valakire vagy valamire a csipkebokor tövében, mely a ráfagyott hótól úgy nézett ki, mint egy fehér sátor.
A kutya fellépése több mint fenyegető volt. A fiatalembert a territóriumát végsőkig védő állat reakciójára emlékeztette. Mivel Ákos az eb hátsó fertályát láthatta csak, nem tudta eldönteni milyen „veszedelem” lapul a bokor tövében.
– Hattyú, takarodj! – kiáltotta határozottan, mire a kutya hátra fordította a fejét, de csak egy pillanatra, majd újult erővel morogni kezdett.
– Hattyú! – csattant egy erélyes női hang Ákos háta mögött. – Nem hallottad a parancsot?!
A fiatalember meglepődött, majd hátrafordult. A hang tulajdonosa Marika néni volt, a kutya gazdája. Tolta a kerékpárját, így az üres tejeskannák nem verték fel a vidéki est mindent átható csöndjét. Már a kuvasz morgása sem hallatszott. Megfordult, farkát vidáman csóválva ügetett a gazdájához.
– Milyen fenevadat találtál abban a bokorban, hogy így kell morognod? Ákos, maga tudja? – kérdezte a szomszédasszony, miközben megsimogatta az állatot.
– Még nem.
A bokor tövében egy alig öt-hat hónapos németjuhász kölyök reszketett a félelemtől és a hidegtől. Egészen a csipkebokor tövéig húzódott abban a hitében, hogy támadója így nem érheti el. Ahogy összehúzta magát, olyan volt, mint egy ijedten pislogó szőrgombóc.
– Te meg honnan kerülsz ide? – kérdezte Ákos meglepetten, olyan hangsúllyal, mintha a kiskutya valóban válaszolni tudna a kérdésére. Kinyújtotta a kezét, de hiába guggolt, nem érte el az állatot. Ákos kénytelen volt letérdelni a hideg, fagyott hóval borított földre, de még így is csak az ujja hegyével tudta megsimogatni. A kutya megpróbált hátrább húzódni, de a bokor nem engedte.
– Gyere velem – mondta a fiatalember, és felemelkedett. – Holnap megkeressük a gazdit.
A keresésnek azonban nem lett eredménye. Menhelyre nem szívesen adta volna be, inkább megtartotta. A kiskutya a keresztségben a Mandula nevet kapta.
.
*
.
.
Ákos már hónapok óta készült a Kisvárosi Futóversenyre, mely az utóbbi tíz évben hagyománnyá vált a településen. Edzéseit egy mellékúton tartotta, melyekre Mandula is elkísérte.
Igazi kánikula volt aznap délután, így Ákos az edzését későbbre halasztotta. Az is megfordult a fejében, talán meg se kellene tartani, de gyorsan el is vetette, mivel elege volt abból, hogy ő minden évben csak harmadiknak, jó esetben másodiknak érkezik célba. Idén meg akarta nyerni a versenyt! Ezért rendületlenül rótta a kilométereket a meleg ellenére is.
Megállt az útkanyarulatban, annál a bokornál, ahová a víztartaléka egy részét rejtette. Ivott pár kortyot, miközben a kiskutya rendületlenül ugrált, csaholt mellette. Már majdnem elindult, amikor hirtelen felbődült egy motor, majd gumik csikorogtak. Hátrafordult, de csak annyit látott, hogy a közeli bekötő útról egy öreg tragacs száguld egyenesen feléje.
Néhány pillanatra megmerevedett, majd ösztönösen félreugrott, hogy kikerüljön a rárontó autó útjából, de elkésett. A következő pillanatban felvágódott a motorháztetőre, majd néhány másodperccel később az út széli árokban landolt. Homályosan látta még, hogy a távolodó autó bizonytalanul cikázik ide-oda, mintha a sofőr nem lenne teljesen ura a gépének.
Mandula kétségbeesetten rohant a gazdájához. Nyaldosta az arcát, bökdöste az orrával, de Ákos nem mozdult.
.
*
.
.
Bip… Bip… Bip…
Ákos valahonnan távolról hallotta az ütemesen ismétlődő hangot, mely egyre hangosabbá vált. Már-már zavarta az állandó, monoton ismétlődés. Az agyát elködösítő homály lassan oszladozni kezdett, s már a zaj forrását is sikerült meghatároznia. Hátulról, valahonnan a feje fölül szólt a szűnni nem akaró csipogás. Ákos teljesen mozdulatlanul feküdt, egyedül az orrcimpája remegett kissé.
Hol vannak az ismerős szagok? – gondolta, ám még ez is nehezére esett.
A férfi még mindig zavarodott elméje ezt nem tudta. Csak annyit fogott fel, hogy nem érez és nem hall semmi mást, csak ezt az átkozott csipogást, mely lassan kezdett az idegeire menni.
Miután kinyitotta a szemét, nem látott mást, csak fenyegető fehérséget.
Hol vagyok?! – akarta kérdezni, de bármennyire szeretett volna, nem tudott megszólalni. Amennyire erejéből tellett, összpontosított, hogy életet verjen a szájában ernyedten fekvő húsdarabba, de a nyelve béna maradt.
Becsukta a szemét, majd néhány másodperc múlva újra kinyitotta. Látása tisztulni kezdett, bár nem akarta, vagy nem tudta felfogni a szeme elé táruló látványt. Mindenütt csak csöveket és különböző rendeltetésű műszereket látott. Ráadásul körülölelte, szinte a részévé tette, a mindent átható, már-már ellenséges sterilitás. Hirtelen úgy érezte magát, mint aki nem is kórházban, hanem egy idegen bolygón van, ahol a számára láthatatlan lények a végső fertőtlenítéshez készülődnek, nehogy a Föld mindent szennyező mocska az ő birodalmukhoz keveredjen.
Lassan derengeni kezdett emlékezetében valami. Valami, amit először álomnak gondolt. Ahogy újra és újra végigvonultak lelkében az emlékek (mintha egy végtelenített szalag vagy egy folyamatos adásra kapcsolt DVD lejátszó volna), rájött, nem álom volt. Szinte hallotta a motor bőgését, a gumik csikorgását, és Mandula kétségbeesett ugatását.
– Erről a futóversenyről lemondhat – mondta neki az orvos, miután alaposan megvizsgálta. – Elgázolták. Két napig volt eszméletlen az agyrázkódása miatt. Az egyik lába és néhány bordája eltörött, de nem szúrta át a tüdejét. Az a szerencséje, hogy a kiskutya is ott volt. A kétségbeesetten ugráló, ugató állatot észrevette néhány napszámos, ők hívták ki a mentőt. Úgy vigyázott magára az a kis jószág, mintha a legjobb barátja lenne. De most már aludjon.
.
*
.
.
– Bejöhetek? – kérdezte egy ismerős hang, miután az orvos távozott. A választ meg sem várva, belépett a kórterembe. Ákos a hang irányába nézett. A toprongyos volt. Valahogy sikerült észrevétlen belopakodnia.
– Nem én voltam, Ákos – mondta alig hallhatóan. – A fiam volt… Hónapokig követett, figyelt téged, tervezett, és én nem vettem észre, mire készül. Haragudott rád azért, mert a bíróságon ellene fogsz tanúskodni… Lenyúlta a szomszéd tragacsát, de elszámította magát, így megszabadulni tőle már nem tudott. Még meleg volt a motor, amikor a rendőrök elkapták. Én nem ezt akartam, Ákos, nem ezt…
.
.
