Bennem élő történelem

„Országúti csavargót akarsz nevelni a gyerekből?”. A felháborodott kérdés akkor szakadt ki nagypapából, amikor anyám bejelentette, jelentkeztem rendőrnek.

Mindezt hetekkel később tudtam meg. Nekem kellett volna. Nem mintha nagypapa álláspontját ez bármiben is befolyásolná a pályaválasztás tekintetében. Számtalanszor elmondta, olyan szakmát kell választani, ami biztos. Mint a vasút. Vagy a posta. Mindezt annak ellenére, hogy egész életében agrárgazdálkodó volt (mostanában így kell mondani a parasztot). Míg be nem kényszerítették a téeszbe. Vagy talán épp ezért.

És most itt ülök a vonaton, s a lehúzott ablak mellett hallgatom a kerekek egyhangú zakatolását. Miközben az „országúti csavargó” beszóláson jár az agyam. Amivel egyébként cefetül beletrafált, pedig nem is tud róla, hogy az utóbbi időben rendszerint autóstoppal járom az országot.

Persze tudom, a rendőrökre értette. És eszembe jut, amikor néhány hónapja valahol Orosháza és Szarvas között több óra eredménytelen várakozás után leültem az árokpartra, s egyszer csak megállt mellettem egy meseautó. Az egyik rendőr lehúzta az ablakot, majd megszólítván, aziránt érdeklődött, mi a bánatot keresek itt, az útszélén. „Legeltetem a…”, mire a szavamba vágott, „válaszolj tisztességesen”. De már nem volt visszaút, „legeltetem a szemem”. Amire persze piszkos ideges lett, viszont a mellette ülő elkezdett nevetni, szerencsémre ő volt rangidős. A főtörzs aztán felajánlotta, elvisznek Szarvasig. Aztán útközben elmesélte, hogy a fia Nagykanizsára vitték katonának, s olykor-olykor ő is stoppal jár haza.

A vasútállomástól bő negyedóra nagyszüleim háza, a harmadik utcában. Ezen a hosszú és kihalt kövesúton tanultam meg biciklizni. S egy kánikulai napon itt mutatta meg nagymamám, mi a délibáb.

Érkezésemre nem számítván, épp ebédhez készülődik a két öreg, nagymama elnézést kérve a szegényes felhozatalért közli, hogy ezúttal csak egy kis cibere levessel, és mákosgubával tud szolgálni.

A néma imádkozás után, melyet kölyökként magasztos és titkos dolognak véltem, jóétvágyat kívánunk, majd szó nélkül kanalazzuk az ecetes-cukros vizet, melynek tetején néhány kenyérdarab úszkál, levesbetét gyanánt. Az előző napról maradt gubára nagymama még érkezésem előtt öntött egy kis cukros tejet, s berakta a sütőbe. S bár a félfogamra sem volt elég, illendően megköszönöm az ebédet.

Míg nagymama letakarítja az asztalt, nagypapa bemegy a kamrába, ahonnan a demizsonnal és néhány, vasárnapról maradt tepertőspogácsával tér vissza. Szinte már hagyomány, hogy ebéd után borozgatás közben mesélget. Bár hétköznap ez nem szokás, akkor a dolognak van itt az ideje.

Összecsendül a két pohár, mintegy jelt adva nagypapának, hogy belekezdjen a százszor elmondott történetei egyikébe. Ami most éppen arról szól, hogy az ilyen szép tavaszi időben mezítláb, kisgatyában járta a környéket gyermekkorában, s ahogy az idő megengedte, már pedig májusban mindig meleg volt, szinte minden nap a Borbás tóban fürödtek. Ami akkor még tele volt csíkhallal. S aminek a helyén ma családi házak állnak.

Jóanyám, ha itt van, ilyenkor már idegbajt kap, „hogy lehet ugyanazokat a történeteket százezredszer is meghallgatni”. Engem nem zavar, s egyébként is, láthatóan élvezi az öreg. És előbb-utóbb, ha van időd kivárni, mindig előkerül egy még sosem hallott anekdota. Ahogy most is.

– Tudod fiam, sok cimborám volt akkoriban. Az egyik a druszám volt, Tóth Imrének hívták, vasutas volt az apja, valahonnan Erdélyből költöztek Ladányba. Ennek az Imrének a keresztapja csendőr volt. Aztán tizenkilencben, mikor megszállták a vasútállomást azok a bűrkabátos Lenin fiúk, megállt egy vonat, amiben egy szakasz csendőr utazott. De a kommunisták többen voltak, és gépfegyverük volt. Leszállították a zsandárokat, és felsorakoztatták őket az állomás épülete előtt. Imre keresztapját az egyikük felismerte. Bevitték a parancsnokukhoz az épületbe. Aztán kivitték a temetőbe. És belelőtték az árokba. Azon a napon még három csendőr végezte a temető árokban. Senki nem tudja, mér’ ítélték őket halálra. Emberek voltak, mint Te, vagy én.

Nagy szemekkel néz rám nagypapa, majd lassan a szájához emeli a poharat csontos ujjaival, s fenékig üríti.
.