Blutty!

Történt egyszer az USA-ban (mások szerint Japánban), hogy az Apple (mások szerint a SONY) vezető embere, Steve Jobs (mások szerint Akio Morito) az irodájában fogadta a mérnökeit, hogy azok bemutassák az iPhone (mások szerint a Walkman) legújabb prototípusát. Méregette, forgatta a kezében, majd úgy ítélte, hogy túl nagy. Azt is mondhatta volna, hogy nem elég kompakt. Mire a mérnökök: „No de drága méltóságos uram, csókolom a kezit-lábát, hát már hogyan ne lenne elég kompakt? Minden tudásunkat beletettük, azt is zsugorítva, hogy elnyerjük fenséges tetszésedet!”, mire ő: „De ha mondom, hogy nem eléggé kompakt!”, majd egy jól irányzott mozdulattal beledobta az irodájában lévő (előre bekészített?) akváriumba a masinát, mire az szépen, őszi falevélként riszálva magát aláhullott, elhaladt a szamurájhalak mellett, majd leérve a törhetetlen toll mellé, melyet még Hirohito császár (mások szerint az amerikai elnök) ajándékozott, aszondta, hogy „Blutty!”. Úgy is mondhatnánk, hogy ez már nem fért neki bele. „No, hű szolgáim, láthatjátok, hogy volt még ott felesleges tér, ahonnét ez kigyütt!” – szólt a fejesember és élvezte a beosztottjai megszégyenülését.

Namármost hogyan szivárgott ki ez a történet az irodából? A mérnökök eleinte szájhagyomány útján, később (ahogy fejlődött a technika) ilyen-olyan posztokban küldték szét világszerte a hírét, hogy az ő főnökük márpedig egy asshole (mások szerint Gesu yarō). Ez a motívum később minden róla szóló műalkotásban felbukkant. Mondhatnám, hogy halottakról vagy jót vagy semmit, de ez a szöveg (Nero császár kapcsán) a történelem érettségin sem jött be. Azonban nem így történt: a mérnökök igazándiból szégyellték a dolgot, fogták magukat és visszamentek a műhelybe gályázni. A történetet Steve (Akio) szivárogtatta ki, mivel módfelett tanulságosnak és szórakoztatónak találta. Ott van továbbá az a faktor, amit maffiózóknál figyelhetünk meg: a pénzégetéses veretés. Egy százdolláros (mások szerint százjenes) bankjegyről rágyújtani megmutatja a többieknek, hogy kik vagyunk. Egyrészt erős dohányosok, másrészt, hogy ez nekünk nem tétel. A többiekben felhorgad az ösztönös gondolat, miszerint „adtam volna én neki gyufát, ha cserébe nekem adja a zsét, ó Anyám, én mennyit gürizek ennyi pénzért, és a gyereknek is most kellene megvenni az iskolai cuccokat”. Ez semmi. Ha többtízmillió dolláros valamiről gyújtasz rá: na, az a valami! Ahogy a drága emlékű Trump mondaná (mások szerint mondta is): „Az én piros gombom nagyobb!”.

Itt most álljunk meg egy pillanatra! A Walkman ugyebár egy kicsi kazettás magnó, ergo bele kell férnie egy kazettának. Ha helóták belegebednek is, ennyi rés mindig lesz, tehát buborék is lesz. Ezzel ünnepélyesen le is zárhatjuk a japán szálat.

Jobs a halálával betölthetetlen űrt hagyott maga után. A vákuumot nem szereti a Természet, még kevésbé a Társadalom, tehát gyorsan betöltötték az űrt Elon Muskkal. Ha hihetünk a híreknek, őt sem a modoráért vagy a szerénységéért szeretjük. Egy zseni ne legyen talpig úriember, de legalábbis ne fogadja a köszönésünket. Ilyen magasságokban az antiszociális viselkedés nem sértő, inkább irigységünk tárgya. Ahogy a költőt is szívünkbe zárjuk, mikor azt mondja: „Rúgjad fejbe, az ütés, ami lever! Szúrjad mellbe, most meghalsz haver!” (ezt persze nem igazán a haverjának mondja, mert hát milyen haver az ilyen, hanem csak így hívja – megalázó módon – az áldozatot, akinek persze kisebb gondja is nagyobb annál, hogy lehaverozták). A legenda szerint Elon, amikor a sokadik SpaceX robbant fel a startnál (tehát még el sem találta a többezer műholdja egyikét) azt mondta, hogy „Ez tökre rendben van, mert a hibákból lehet a legtöbbet tanulni!”, majd megkereste a személyes felelősöket. Később, hogy levezesse a frusztrációját, inkább a törhetetlen ablakú Cybertruck fejlesztésébe kezdett, mert az „mégsem űrtechnológia”.

A sztárokat, a politikusokat és a szupergazdagokat egyfajta buborék veszi körül. Ha mondanak valamit, akkor az kinyilatkoztatás. Állandóan a figyelem és a megbecsülés tárgyai akarnak lenni és ehhez egyre nagyobbakat kell alkotniuk (de legalább álmodniuk). A nagy ember pedig okosnak érzi magát (pedig csak megveszi az ötleteket), viccesnek (pedig csak modoros) és vonzónak (pedig csak feltűnő).
.