Egyedül

Angyalnak születtem, legalábbis ezt mondták rám az intézetben, ahova még csecsemőként kerültem. Nem játszottam senkivel, egyedül üldögéltem az ablakban és fésülgettem szőke fürtjeimet. Emlékeim nemigazán maradtak, elmém többnyire kitörölte őket. Időnként bejött hozzám egy nevelő, aki azt suttogta a fülembe, hogy nem kell félnem semmitől, csak őrizzem meg a titkát. Eleinte nekem nem számított ez az egész, hiszen azt gondoltam, úgy sincsenek érzéseim, de ez a titok idővel ráült a szívemre.

Nem sok fontosat tudnék elbeszélni magamról. A szüleimet nem ismertem, de sokáig azt hittem, hogy élnek, legalábbis valaki régen azt mesélte nekem, hogy látta őket a szomszédos erdőben. Egy másik, számomra idegen ember azt is említette, hogy néha ott is aludtak, az erdőben, de én ezt egy percig sem hittem el. Minden délután vártam őket a hátsó kerítésnél, az intézet erdőszéli bejáratánál, amit senki sem használt. Azon a téli napon is itt várakoztam, de szokás szerint csak néhány kirándulót láttam, akik a Kemenes-kilátó felé tartottak.

Amint a megszokott helyemen álldogáltam, egyszer csak neszt hallottam a bokor mögül. Átmásztam a kerítésen és legnagyobb meglepetésemre egy szarvasborjúra leltem. Féltőn, szeretettel néztem rá és óvatosan megsimogattam a hátát. Így ment ez nap, mint nap. A szarvasborjú újra és újra eljött hozzám, a kerítéshez, s egyre közelebb kerültünk egymáshoz. A télből lassan tavasz lett, a nyár őszre fordult és így tovább, végeláthatatlanul. Majd jött egy újabb hosszú, zord tél, amelynek végére a borjúból gyönyörű szarvasbika lett, s én már nem cirógattam, hanem csókoltam, ahol értem. Nyitott könyv volt az életem és ő olvasott a sorok között. Szenvedélyesen szeretett. Életre keltett. A legszorosabban akkor ölelt magához, amikor a fehér ruhámat vettem fel és én gyakran tettem így, csak azért, hogy a kedvében járjak. Adott és elvett. Jött és elszaladt. Nem törődve azzal, hogy mit hoz a holnap, átadtam neki magam, az egész életem, reményvesztett jövendőmmel együtt. Egyik nap nem találtam a megszokott helyen kedvesemet. Sírás fojtogatta torkomat, visszaszaladtam kicsiny szobámba és csendes magányomban ágynak estem. Estére felment a lázam, majd mélyen elaludtam.

Azt álmodtam, kislányt hordok a szívem alatt. Lille nevű, bogárka-szerű, apró lánykát, aki fátyolszínű szárnyaival egyensúlyoz lét és nemlét határán. Szeretem őt és azt se bánom, ha az erdőben élünk majd, mi hárman. Szarvasbika kedvesem gondoskodik majd az élelmünkről, amíg én ellátom az újszülöttet. Amikor felébredtem, egy fehérköpenyes, bajuszos ismeretlen hajolt fölém és kíméletlenül nekem szegezte a kérdést:

– Egyedül is vállalja a gyermeket?

Már éppen hogy mondtam volna neki, hogy van kedvesem, aki szeret és egy család leszünk majd. Ha jobban leszek, megosztom vele az örömhírt a kerítésnél. De akkor belém hasított a felismerés, hogy szarvasbika kedvesem tán nem is létezik. Csak felnőttek vannak, akik elvesznek és elvesznek. Éveket, sorsokat és öleléseket. Nappalokat és éjszakákat. Még a mesémet is elvették egy soha nem létezett szerelemről. Egyedül maradtam. Újra. Már megint.
.