HELLÓ MIZÚ

Az idős hölgy a kertben ül a fügebokor alatt családi albumot lapozgatva. A képek lassan beszélni kezdenek. Beszélnek a múltról, a jelenről, a divatról, az emberek egymáshoz való viszonyáról, lelki állapotáról. Éppen Mókuska fotóját nézve jut eszébe, hogy jogász apja dühbe gurulva kiabált, amikor megtudta, hogy lánya született. Veszekedett a feleségével. A haláláig büntette érte azt kiabálva, hogy „nem megmondtam, hogy fiút akarok?!”. Mókuskát korcsnak nevezte és hat hónapos koráig még megnézni sem volt hajlandó.

Már egész kis korában megtanulta, hogy a szüleire nem számíthat. Ha pénz kellett osztálykirándulásra a ház lakóinak vágta a gyújtóst, hordta a szenet, vagy a fiú barátaival a pályaudvaron vagonokból árut pakolt teherautóra és a barátok kiegészítették a pénzét. Kevés igaz barátja volt, a többiek elmenekültek, mert otthon a műsor az ő jelenlétükben is folytatódott. Soha egyetlen napot nem nyaralt a szüleivel, ők viszont minden évben elutaztak a bátyjával valahová, legtöbbször külföldre.

A nagymamája nem lakott velünk. Jó tanácsért gyakran kiszaladt hozzá HÉV-vel. A látogatások kisimogatták lelke ráncait és karbantartották az önérzetét. Mindig azt mondta neki, hogy „mindenki tehetséges valamiben, de az élet nagy tragédiája az, ha nem találja meg mi az”.

Elérkezett az érettségi ideje. Készülődött. Szülei biztatásul még odavetették, hogy egy gnóm korcs, ronda lábakkal, és hülye is, aki úgysem kell senkinek, úgyhogy el se menjen az érettségire úgyis megbukik. Jól kibőgte magát mire nagymamája aznap reggel megérkezett. „Ha fellöknek állj fel, önsajnálat nélkül rázd meg magad, emeld fel a fejed, és menj tovább!”.

Vörös, bedagadt szemekkel, kipirosodott arccal nem figyelt, egy bogárhátú VW majdnem elütötte. A sofőr kiszállt és megkérdezte:

– Hová, hová ilyen vakon?

– Érettségizni…

– Tudja mit kislány elviszem, hogy oda is érjen!

A gimnázium előtt kitette és sok sikert kívánt. A folyosón összefutott az osztályfőnökével, aki behúzta a biológiai szertárba és megkérdezte, hogy mi történt, mi a baj, miben segíthet, majd biztatta: „Jó tanuló vagy, biztosan sikerülni fog. Bízzál magadban!”

Aznap első vizsgája a magyar szóbeli volt. Kihúzta a tételt, elolvasta többször is, de nem tudta megmondani, hogy ki írta a Shakespeare Hamletjét. A vizsgaelnök belenézett a szemébe és feltette a nagy kérdést: Hogy hívják? Ő csak ült mint egy zombi. Kiküldte azzal, sétáljon egyet, egyen egy szendvicset és ha már tudja ki írta a Shakespeare Hamletjét jöjjön vissza. A következő tárgy a történelem volt. Az elnök hagyta, hogy ¾ órán át beszéljen egyfolytában a tételéről. Kíváncsi volt, hogyha nem szakítja félbe meddig tudja mondani. Sikeres vizsgát tett.

Továbbtanulásra nem is mert gondolni. A szülei alig várták, hogy kereső foglalkozása legyen és hazaadja a fizetése felét az eltartásáért. A SOTE-n kezdett el dolgozni. Egyszer főnöke, Skaloud Tanár úr megkérdezte, hogy miért nem tanul tovább, és mi az ami igazán érdekelné…

Az ő tanácsára adta be a felvételi papírjait a BME esti vegyészképzőjére. Elsőre sikerült. A végzés után Tanár úr segítségével egy szövettannal foglalkozó hisztokémiai kutató laborba ment át dolgozni. Rájött, hogy a középiskolai biológia tudása nem elég a munkájához, ezért munka mellett elvégezte a szövettani asszisztensképzőt is.

Közben imádott nagymamája megbetegedett. Mókuska a szomszédjától tudta meg miért nem nyit neki ajtót. Szülei betették az elfekvőbe azzal, hogy nincs idejük vele foglalkozni. Még aznap hazavitte, de amikor a szülei ezt megtudták kidobták a lakásból azzal, hogy bújjon a nagyanyjába…

Nyugodt, boldog életébe ekkor lépett be András. Barátnője meghívta egy szilveszteri buliba, ahol másnap reggel András megkérte a kezét. Előtte már volt két komoly kapcsolata. Szakítás után mindkettő szerette volna vele újrakezdeni, de azt mondta, hogy nem!

A második barátja (a barátnője bátyja) a haláláig várt arra, hogy özvegy, vagy elvált legyen. A szakítás után is gyakran összefutottak, mert mindketten ugyanahhoz a baráti körhöz tartoztak. Mókuska ragaszkodott ahhoz, hogy új barátja András menjen vissza Németországba és tegye le a hiányzó vizsgáit – megvárja, megbízhat benne! Élete legjobb időszaka élete legnehezebb döntésével kezdődött. Július végén visszajött, és néhány hét múlva mindkét család határozott ellenkezése ellenére összeházasodtak. Boldog házasságukat több mint 53 éve tarja össze a feltétel nélküli bizalom, egy láthatatlan fonal, mely összegubancolódhat, megnyúlhat ugyan, de soha el nem szakadhat.

Nagymamája elment egy hideg decemberi napon. Aznap reggel mielőtt a mentő elvitte még átkarolta Mókuska és férje nyakát, elbúcsúzott tőlük és azt mondta, hogy nagyon szerette őket és köszöni a gondoskodásukat. Csak a halála után derült ki, hogy még életében lakása főbérleti jogát átruházta Mókuskára. Elkezdték rendbe hozni a félkomfortos tanácsi bérlakást. Nagymamától örökölt albérlők miatt 6 évig pereskedtek. A lakók minden tárgyalásra hoztak egy papírt a munkahelyükről, hogy jó, szorgalmas elvtársak, hű párttagok, és a megalázó eljárást mindig elnapolták. Mire a per befejeződött mind a három gyerek megszületett. Az albérlők elköltöztek. Nem sokkal ezután baráti hitelek segítségével megvették a lakást a tanácstól. Csak az ajtókilincsnek nem tartoztak. Férje festőművészi jövedelme és Mókuska fizetése nem volt elég a törlesztéshez, a három gyerekük eltartásához, ezért férje is biztos jövedelmet adó állást vállalt a technikusi oklevelével. Évekig fizették az adósságot másod- és harmad állásokból.

Nőttek a gyerekek. A harmadik gyerekről kiderült, hogy asztmás, így már nem tudott volna neki segíteni, vigyázni rá napi 10-11 órás munka mellett. A BME-n, estin, atomtechnikát tanult, hogy 6 órás munkahelyet kereshessen. Az egyik oktatója ajánlott neki egy álláslehetőséget, ahol vegyészi képesítését is használni tudná. A meghallgatáson őt választották. Első dolga volt izotóp szakvizsgát szerezni, hogy jobban tudja irányítani a 16 beosztottját és jobban képben lehessen az izotópdiagnosztikában.

Mókuska gyerekei felnőttek és elköltöztek. Nyugdíj előtt elhatározták, hogy lakásukat vidéki házra cserélik. Sok évi próbálkozás után költöztek a Dunakanyarba, a hegy tetejére, egy 36 nm-es kertes nyaralóba. Innen járt dolgozni Budakeszire. Nekiláttak a ház bővítésének.

A szülei tudomást sem vettek róla. A gyerekeiről sem. A telefont nem emelték fel soha. A családi eseményekre elfelejtették meghívni. A kapcsolattartásuk csak a részéről volt igaz. Anyja egy szép napon kétoldali agyembóliát kapott. Apja betette az elfekvőbe azzal, hogy ő élni akar és nem egy roncsot kerülgetni, pedig a felesége tálcán, szalvétával vitte neki még a pohár vizet is, leste minden gondolatát, tűrt, megalázkodott, állandóan láthatatlanul közlekedett és élt, hogy soha semmivel ne zavarja. A külvilágnak mutatott tökéletes család belülről korán sem volt az.

Anyját az orvosok „megmentették”. Csináltak belőle egy vegetáló lényt. Semmit nem tudott önállóan megtenni. Beszélni sem tudott, így kommunikálni sem lehetett vele. Egy hideg téli napon anyja elhagyta a földi létet. Még aznap apja parancsba adta, hogy kötelessége lenne odaköltözni, hogy mindig kéznél legyen. Megkérdezte, hogy a bátyja is az ő gyereke, ő miért nem jön és miért nem segít, ha nem ő, akkor az orvos felesége? Erre azt a választ kapta, hogy azért, mert ők nem cselédek.

Mókuskának fájt, hogy az apja kérni, sértegetni, követelőzni, megalázni azt tudott, de azt mondani, hogy köszönöm, vagy hogy légyszíves azt soha. A férje még aznap felhívta apósát és másnap elbeszélgettek mint férfi a férfival. Bocsánatot kért. Mókuska mondta neki, hogy az elmúlt sok évtizedért egy kicsit kevésnek tartja. Tett egy javaslatot. Vasárnap odahívja a gyerekeit, unokáit és akkor terített asztal mellett lehet bocsánatot kérni. Megtette, és hogy mire volt ez jó – hogy a tizenéves unokái tanuljanak belőle, nekik is szabad bocsánatot kérni a követelőzések, folytonos elégedetlenségek és lázadás helyett.

Mókuskát egész életében foglalkoztatta az alkotás a legkülönbözőbb kifejezési területeken, amelyhez a mindenkori anyagi feltételeihez igazodva igyekezett a lehető legtöbb tudást megszerezni. Saját örömömre alkot. Ha sok-sok év múlva előveszi a képeit eszébe jussanak a vidám történetek, mókás élethelyzetek, hiszen azok a bizonyos „boldog szép napok” most vannak. Carpe diem? 10-15 éve, egy fotópályázaton nyert digitális rajzasztal lehetővé tette, hogy alkotó módon belenyúlhasson a képeibe. Digitális, grafikus fraktál és fotó alkotásaival rendszeresen részt vesz hazai, külföldi, egyéni és csoportos pályázatokon, kiállításokon. Ennek eredményeként számos ország, és magyar pályázat díjazottja lehetett.

Egész életében reménytelenül kereste az igazi tudást, a becsületet, a munka értékét. Akarta vagy sem, az élet megtanította küzdeni és talpra állni, újra meg újra, elfogadni és elengedni…, bocsánatot kérni, megbocsátani, örülni mások sikerének… Nehéz élete csak megerősítette abban, hogy megbecsülje mindazokat, akik szeretettel közeledtek, közelednek felé.

Az élet gyönyörű, csak néha rosszul van csomagolva, de ha elég kitartó azt is ki tudja cserélni egy sokkal jobbra, akár többször is. Soha nem akarta megváltani a világot, csak szerette volna kicsit jobbá tenni.

Az idős hölgy letette maga mellé az albumot. Ment kaput nyitni. Megérkeztek Mókuskáék egy „hellómizú”-ra…
.
.